Ivan dan

Szentendrén, a Szamárhegyen háromszáz éve dalmátok is élnek, akik a mai Horvátországból, a valamikori Dalmáciából származtatják magukat. Szokásaikat mára elmosta a gyorsan változó világ, nyelvük is eltűnőben van. Csupán néhány idősebb ember beszél még a Szamárhegyen a horvátra hasonlító, szlovák és szerb kifejezésekkel tarkított szláv matróz-nyelven.” 1900 -ban még 375 fő dalmát élt Szentendrén a hivatalos statisztika szerint. Ünnepeiket, közöttük, a Szent Iván-nap hagyományát, a tűzugrás szokását a hatvanas években a városban járt kutatók feljegyezték és élnek még olyan idősek is, akik emlékeznek ezek eredeti formájára, de a legtöbbjét, mivel évtizedekig nem gyakorolták, mára elfelejtették.

Június 24-e Szent Iván-nap, az Ivan dan, Keresztelő Szent János születésének napja, a templomdombi plébánia templom búcsúja, a szentendrei dalmátság hagyományos ünnepe. Amolyan népünnepélyféle, amelyet a szamárhegyi dalmátok mindig megtartottak. Az eredetihez hasonló formájában a harmincas években még ünnepelnek, erről a helyi lap is tudósít akkor. A hetvenes években felújították szokását. Ezt az Ivan dant élesztette újjá, rendezi meg tíz éve minden Szentivánkor a Szentendrei Horvát Kisebbségi Önkormányzat a Daru piacon .

A templomdombi Keresztelő Szent János Plébánia Templom, a Klissa, a szentendrei dalmátok ünnepi gyülekező helye, itt találkoztak minden évben Ivan dan ünnepén azok a családok, akik dalmátnak tartották magukat. Régen, aki csak tehette erre az alkalomra a távolból is hazajött, hogy együtt ünnepelhessen az egész közösség. Ilyenkor még a cselédeket is elengedték, ők is szabadnapot kaptak. Az ünnepre mindenki legszebb ruháját öltötte magára. A férfiak fekete, hétgombos mellényben és fejükön fezben, az idősebb asszonyok fehér csipke gallérral ékesített fekete ruhában, a fiatal lányok kék tafotába öltözve díszelegtek. Szokásban volt az is, hogy egy-egy család tagjai, a közeli és távoli rokon egy csoportot alkotva gyülekezetek a templomtéren, beszélgetve várták a mise kezdetét. Itt volt a pašu, zete, teta, netjače, rodjače, braco, brajo, seko, djeda, baba, stric,strina. (nagynénik, nagybácsik sógorok, rokonok stb.)A családfők kissé elkülönülve, a csoportuk mellett állva így jelezték, ez itt az én családom, a szamárehgyi dalmát közösséget alkotó tizenkét család egyike, a Benković, Dehurta, Drobilić, Fačkovec, Frangeš, Kovačić, Kuharović, Malič, Pištur, Pivarčik, Sautner, Simlješa, Valentin család.

A dalmátoknál a családfőnek kitüntetett szerepe volt. Ezt példázta az szokás is, hogy jelenlétében a fiatalabb férfiak halkabban beszéltek és nem dohányoztak. Az ünnep különleges jelentőségét mutatta, hogy a családfők ilyenkor egymáshoz lépve ünnepélyes szavakkal köszöntötték egymást, jókívánságokat mondtak, mintegy megerősítve a családok közötti békét és a barátság kötelékét amely összefűzte őket, s amelyet család összes tagja magára nézve kötelezőnek tartott. Ezután férfiak a templom karzatára vonultak, a nők és a gyermekek a templomhajóba indultak, ott foglaltak helyet. Azért, nehogy a szentendrei dalmátokról az az előítélet terjedjen el, hogy nem becsülték kellően asszonyaikat, ime egy mondás, amelyik méltánylásukról szól. Ne stoji kuća na zemlji, već na ženi. (A ház nem az alapjától, hanem az asszonyától biztos)

Latinul folyt a mise, de a prédikációt dalmátul mondta a miséző pap. A karzaton a férfiak dalmát nyelvű egyházi énekeket is énekeltek. Valószínűleg a Dalmáciában még most is élő többszólamú férfikórusok (klapák) idevalósi utódai voltak ezek. Régi gregorian énekek szólaltak meg ilyenkor.

A mise után, - 1927-től a Dalmát Földművelő Egylet zászlajának felavatása után- a családok a zászlót követve a temetőbe vonultak, ahol a családfők előbb az ősök sírjaihoz mentek, míg a zászlóval a temetőben lévő központi kereszthez vonultak a vivők. Az asszonyok virágot, esetleg Iván-napi koszorút vittek magukkal, amelyet elhelyeztek sírokon. Ezután a központi keresztnél elénekeltek három-négy régi dalmát nyelvű egyházi éneket és befejezésül a temetési éneket, így emlékezve az elődökre.

A temetőből az Ivan dan helyszínére mentek. Kocsival, ha a Sztaravodánál tartották (1936), és gyalog ha a Csapásnál – a mai Sas utca- volt az ünnepség további része. Az asszonyok lámpást, meleg kendőt, kosarat, benne süteményt, ennivalót hoztak magukkal az Ivan dan helyszínére. A bort a rendező család, később a közösség adta össze, amelyet a helyszínen felállított hordókból mértek. Állítólag a Sztaravoda forrás köve, amelyben egy ovális nyílás van faragva, hordónak szolgált foglalatul.

A helyszínen mindenkinek kijelölt helye volt, ahova a rokonság ült. Ide invitálták a vendégeiket is. Halkan szólt a tambura és egymás kínálása volt a szokás. Megérkeztek a fő vendégek, a plébános, polgármester és az Ivan dan rendezésének privilégiumát birtokos családfő, akik együtt körbejárták az ott lévőket és minden családfőt külön köszöntöttek, váltottak velük néhány udvarias szót.

Ezután a legidősebb Iván kiállt a virágokkal feldíszített és erre az alkalomra készített diadalkapuhoz. Megszólalt a kisbíró dobja, majd hangosan, hogy mindenki hallja, köszöntötte a vendégeket és az egybegyűlteket minden név említése után ivásra emelve a tovarije-t, kulacsát.

Megszólalt a tűzoltó zenekar és elkezdődött az ünnep. Étellel, itallal kínálták egymást, koccintottak a vendégek és egymás egészségére ittak. Egy idő után összeállt a térség közepén a kórus és belekezdett Basna Ivan dan kezdetű dalba, amelybe a sokaság is bekapcsolódott, együtt énekeltek,
Ivan bere lan
Basna Ivan dan
Ivanova mila mati,
A di je Ivan?

Még néhány dal erejéig a kórus kinn maradt középen és más a nótákat is énekeltek, egy-egy nóta után megéljenezve valamelyik családot, családfőt, hazatért régi ismerőst. Majd ismét a tűzoltózenekar következett.

Éjfél előtt a rendező privilégis család feje rövid köszöntő után meggyújtotta a szőlővenyigéből, vagy tölgyfából rakott hatalmas máglyát. A legények kendőt mártottak a tűz közelében álló hordó vízébe, fejükre kötötték és a legbátrabbak amikor úgy ítélték meg, hogy most már van merszük ugrani, nekifutottak és átugrották a tüzet. A tömeg éljenezte őket, biztatta a bátortalankodókat. A kamaszok voltak a legbátrabbak, ők ugrás közben azt kiáltották „Szent Ivántól Szent Ivánig – ne fájjon a lábam!” Majd fiatal párok következtek, mert mint az köztudott volt, „Szentiván tüze a szerelmet megerősíti.” Őket is hatalmas éljenzés fogadta. Így tartott ez mindaddig, míg nem kezdett el hamvadni a tűz.

A Szent-Iván naphoz sokféle a tűzgyújtással, a tűzzel való mágikus cselekedetek kapcsolódnak. A tűzugrás, vagy ugrálás a hagyomány szerint annak emlékét őrzi, hogy amikor Mária felkereste Erzsébetet, aki ekkor Keresztelő Jánossal hat hónapos terhes volt. E látogatás alkalmával a felsőbb isteni erőnél fogva anyja méhében megmozdult. (ugrált)

Amikor már szinte csak pislákolt a tűz maradéka, a sötétből nevetéssel kísérve előlépett a Dodola. Kezében, ócska fém bögréjében néhány pénzt csörgetve gajdolta - Oj dodla, dodola…kezdetű, mondókáját. A Dodola, (másutt prpac) magyarul az Esőkérő, talpig fűzfagallyakkal borított bolondos figura is ugrott volna, de láthatóan félt, mert minden alkalommal, amikor ugrani kellett, visszarettent. A tűz körül állók biztatták, ne féljen, hiszen már százan is átugrották a tüzet. Amikor végül is összeszedve bátorságát nekifutott és elrugaszkodott, balszerencséjére, - vagy talán tudatosan,- a tűz közepébe esett. Erre lett nagy nevetés. Amire a Dodola is mókázni, bohóckodni kezdett, tréfás, erotikus, humoros szövegekkel replikázott az őt gúnyolókra. Míg folyt a gúnyolódás, a tréfa, a legények a hordót odacsempészték a tűz közelébe és egyetlen loccsantással elűzték a Dodolát és tüzet is eloltották. A Dodola elnevezést egyébként csúfolódásra is használták. Dodola volt ha a gyermek bemocskolta magát, ha a felnőttek vagy öregek magukra nem illő ruhát vettek, amely elcsúfította őket, de a papucsférjet is dodolának nevezték, akinek a neje parancsolt.

Amíg tartott a tűzugrás, a résztvevők egy része elindul a város felé. Az idősebbek haza, a vendégek és a fiatalok valamelyik vendéglőbe, ahol már felkészültek fogadásukra. (1930. 1936 Huzsvik vendéglő.) Így kezdődött az Ivan dani bál. A kerthelyiség az alkalomra feldíszítve virágokkal, lampionokkal várta az érkezőket. A tamburazenekar már játszotta a talpalávalót. Reggelig tartott a mulatság, de hajnalhasadtával a kelő nap sugarai a fiatalokat már dunai fürdőzésen találták, az ilyenkor még borzongatóan hűvös vizű folyóban.