2012. január 23.
Képünk a világban
avagy, szentendrei turizmus 2012 januárjában
 
Január 22. Szentendre. Az utcai gitáros énekes Tinódi Lantos dalokat énekel magyarul az Ignatovity emléktábla alatt szerb és ukrán turistáknak.
Az utóbbi időben azzal hívnak fel külhoni barátaim - Mi van nálatok? A legutóbbi híváskor, az Európai parlamenti és békemenetes eseményeket követően az a spanyol ismerősöm hívott fel, akivel a múlt nyáron a Postás strandi Európai Népek Fesztiválján ismerkedtem meg. Aki amikor meghallgatta Tőkés László európai parlamenti alelnök felolvasott üzenetét, amelyben a norvégiai mészárlás másnapján mindenféle erkölcsi senkiknek tikulálta az európai baloldalt, jobb híján nekem esett felhábordásában, mondván - Micsoda érzéketlenség ez, hisz tegnap tucatszám gyilkolt meg egy őrült baloldali fiatalokat! Most is tőlem kért magyarázatot a magyar kormány külhoni sajtóképére én meg mentegetődztem, hogy nem vagyok már politikus, nem foglalkozom közéleti dolgokkal elég nekem a vízfestés. Erre alaposan letolt, mondván ha művésznek tartom magam, ( nem tartom magam annak) ilyet nem hagyhatok szó nélkül, mint ahogy ők sem teszik, ha náluk hülye kormány , ha a jobboldaliak özönölnek és bár nagyon megszerette Szentendrét, többé nem teszi be a lábát hozzánk és mi szentendrei baloldaliak szégyelljük magunkat. Nem véve figylembe azt, hogy míg Európa nyugati felén aki értelmiségi, pláne ha művész, annak szinte természetes, hogy baloldali, nálunk ez nem így van. Fejemhez vágta, hogy miként nyáron is gyáván szó nélkül hagytuk a szerinte arcátlan Tőkés levelet, most is lapítunk, mert félünk és frankozott nekem.

Tudom, egy leendő túrista elvesztése nem nagy ügy, mert vannak még sokan, akiket érdekel Szentendre. De az idegenfogalom miatt nem lehet mindegy milyen kép van rólunk Európában, mert városunk megélhetése miatt Budapest és külpolitika-érzékeny. Egy debreceninek persze nem annyira érdekes milyen az ország képe Nyugat-Európában, hisz számára fontosabb, hogy miként állunk a szlovákokkal, ukránokkal, de Szentendre helyzete más. Mert mi a nyugati turistákra is számítunk, és most még Ausztria jóindulatának kiszolgáltatottjai is vagyunk, mert városunk egy osztrák banknak adósodott el végletesen. Aki már élt itt akkor is, amikor mi voltunk a legvidámabb barakk kirakatvárosa, az érti és azt is tudhatja és tapasztalhatta, ha van nyugati érdeklődés ebből jól is lehet profitálni. Abból meg még jobban, amikor azért érkeztek Szentendrére, hogy megnézzék, milyen is az élet a nemrég még vasfüggönnyel elzárt országban.

A mostani hétvégén lenn járva az óvárosban, a korábbi években még januárban is nyüzsgő Bogdányi utcában és a Fő tér könyékén azt láttam, hogy egyre kevesebb a turista és megszaporodott a bezárt butikok múzeumok száma, a kiadó üzlet is. Pedig amikor a forint ennyire olcsó az euróval, dollárral és a jennel szemben, jobban megéri nekik hozzánk jönni. Hiszen az ide érkező számára ma relatíve 10-15 %-al olcsóbbak lettünk, mégis kevés a turista. Bár történt változás is, hiszen már majdnem kész az óváros új burkolata, a Fő tér 12. és az új Tourinform is. Igaz, az utóbbiak bezárt ajtóval hessentik el a látogatót.

Szóval, ha már eljött a város eladósodottságának szomorú korszaka, új hozzáállás kellene, nem csak szavakban! Legalább próbáljunk meg valamit tenni az ellen, hogy ne bezárt bolt és múzeumajtók és produkciók nélküli terek várják a Szentendrére látogatót! Már lehet hogy késő, de talán még van értelme sürgősen egy vitalizációs programot kiókumlálni a vendéglátosokkal, boltosokkal és minden más, a város idengeforgalmában érintettel közösen. Olyat, amely nem csak pénzből akar mindent megoldani, amely a kooperációra épít. Bár látva a magyar mezőgazdasági termelők együttműködésképtelenségét, miközben tudják, hogy e nélkül versenyképtelenek és vereségre vannak ítélve Európában, bíz, ez sem lesz könnyű. Nem nagy dolgokkal kellene kezdeni, például azzal, hogy egymást átfedő távolságra lévő wifi hálózat legyen az óvárosban. Ehhez csak annyi kellene, hogy a boltok kitegyék a piktogramját a wifinek és egymástól átfedési távolságra kinyissák wifijüket közösen meghatározott a legtöbb látogatóra és a lenagyobb forgalomra számító napszakban. Akik nem járatosak az internet technológia vilgágában és nem ismerik közeli változásának trendjeit, azok persze most legyintenek. Pedig már ma is és a nagyon közeljövőben, ez az egyik legfontosabb változás és szolgáltatási minimum a turizmusban. Ha ez működne, a japán turistának nem kellene rohangálva keringeni a városban, hogy megtalálja hol parkol az autóbusza, mert telefonja gps-ének segítségével így pontosan megtudhatja mennyire van attól és merre menjen. Unalmas magamutogató helyi újság minden második száma helyett és költségéből készítettnék egy több nyelvű -angol, szerb és japán - kiadványt az idelátogatóknak. Praktikus információkkal és a város érdekességeinek bemutatásával. Olyan kiadványt ami figyelembe veszi, hogy egy Szentendrére érkező turista milyen nemzetiségű, kultúrájú, mennyi ideig van a városban, milyen útvonalon mozog, mekkora területet, távolságot tud bejárni. De hasonló ötlet és lehetőség van még száz. Csak ki kell választani mit tehet, mit tudnak megtenni a város és az idegenforgalomból élők közösen pénz nélkül az együttműködére építve.

Mert a mozdulatlanság megöli a turizmust és így megöli Szentendrét is. Mert lehet és kell tenni, legalább megkavarni ezt a posványosodó állóvizet. Ha ez így marad továbbra is, Szentendre egyre jobban kezd hasonlítani a zátonyra futott olasz Costa Concordia hajóhoz. Még az a szerencse, hogy itt legalább nincs halott, de van egyre több csődbe jutó városi vállalkozás, munkanélküli értelmiségi fiatal, a szegénységtől és hajléktalanságtól rettegő nyugdíjas.

 
2012. január 10.
Álmok, víziók a szemétkosárba
 
Régi kép, még a rendszerváltás előttről. A spanyol királyi pár Szentendrén dr. Szini István tanácselnök idegenvezetésével..
Az ember öregedvén rájön mennyi haszontalan dolgot csinált életében, mennyi felesleges erőlködése, nyomulása volt úgynevezett közösségi ügyekben. Tette mindezt ahelyett, hogy családjával lett volna, beszélgetett volna gyermekeivel vagy megtömte volna zsebeit. Selejtezve papírjaim között én most szembesülök ezzel, mert nyugdíjas lévén a papírkosárnak adom át régi jegyzeteim, fényképeim. Szembesülök fiaskóimmal, eredménytelen ötleteimmel, a valamikor annyira hitt, a közösség, a város érdekében készített világmegváltó elképzelésemmel. Ezeket nézve most úgy tetszik, mintha csak balsiker lett volna tevékenységem az elmúlt négy ciklusban az önkormányzati munkámban, most és itt úgy látszik mindaz amit elképzeltem, amiért lobbyztam sikertelen volt. Előttem egy régi gyűrött irományom 1999-ből a Hvar szigeti Humac több száz éves elhagyott falu képei amelyet Stari Grad ajánlott fel művésztelep céljára városunknak, hogy közösen alakítsuk ki, s amellyel a testület úgy dobott ki, mint a macskát szokták az ablakon. Cetlik a valamikori Dumtsa utcai ELMŰ épület egészségügyi hasznosításának elképzeléséről, a patakparti rendelőintézet átköltözésről, az akkor étékesítésre kerülő ELMÜ részvényekért cserébe, amit mire előterjesztettem, az akkori polgármester támogatói javaslatára és az attól való félelmétől vezérelve, hogy csődbe jut a város, gyorsan felhasználtak. Mosolyogni való irományom a fehér ház önfenntartó művelődési és kisebbségi célú hasznosításáról, vagy a valamikor volt Fő téri Téli Galéria megmentéséről készített írás, mert szenttűl hittem benne Szentendre nem csak a szlogenekben a művészetek városa, ezért minden kiállítási lehetőség megszűnése kár, baj, rossz. Fényképek, interpellációk arról, hogy mentsük meg a szentendrei kutakat, forrásokat, eredménye totál fiaskó, a dolgot még csak addig sem sikerült eljuttatnom, hogy a testület előtt érdemben beszéljünk róla. Egy teljes dosszié, városrendezési víziókról. Új városközpont a HÉV állomás és busz pályaudvar és a VSZ Zrt. területén. Új HÉV és buszvégállomás Pannónia telepi megálló előtti részre, a sínek helyén az ide vezető széles úttal. Hozzá kapcsolódva a skanzeni kisvasút továbbépítésnek víziója, a tervezett kerülő út nyomvonalán az új HÉV végállomástól a Szabadtéri Néprajzi Múzeumig. Dolgozat arról, hogy miért lenne jobb ha a városi uszoda a tervezett szakképzőnek fenntartott telken, a Bolgár utca végében valósulna meg. Javaslat arról, hogy a volt Pajor házat, a Földhivatal épületét olcsó nyitott ifjúsági étteremmé és kis szállóvá kellene átalakítani, amely csatlakozik a szakképzőhöz, és így tanműhely is. Álmok és felmérések, a volt Kossuth Katonai Főiskola épületeibe és műhelyeibe a tisztképzés helyett a Képző és Iparművészeti Egyetem részlegeinek kiköltöztetéséről, kollégiumok és műhelyek és egy gyakorló általános iskola álma, a szentendrei iskolai gondok orvoslására, még 1998-ból. Foto kollázs a Duna korzón a Sziget utcai bejárótól a Rózsakertig járó régi szép akkumlátorról működő villamosról, amely turisztikai látványosság is lett volna, a korzó gépkocsi forgalmának csökkentése érdekében. stb.<

Korcsolyapálya a Lázár cár téren.
Nem az én ötletem volt.

Mind-mind felesleges munkák, fantazmagóriák a rendszerváltás utáni álmodozások. Vázlat egy nemzetközi művésztelepről a régi művésztelep melletti telkeken, amely külföldi pénzekből épült volna fel és egy-egy műtermet más-más ország épített és tartott volna fenn. Vagy a Görög utca végében felállítandó dunai vízi-színpad terve, amelyhez már pénzt is kilobbyztam a megyén az akkor még létező idegenfogalmi alapból, de a szentendrei testület kidobott vele. Jegyzetek arról milyen döntések segíthetik, hogy szentendrei a turizmus feltételei javítsuk. Javaslat arról, hogy a Teátrum parkolója városi és ne magánkézbe kerüljön. Javaslat a könyvtár parkolójában és a Duna-korzón a buszok parkolásának megtiltására, hogy a Teátrum parkolója és a volt Provincia szálloda melletti parkoló váljon a tömegturizmus kiindulópontjává. Így az autóbusszal a városba érkezőknek végig kell sétálniuk a korábban csak a csatornabűzéről ismert Bogdányi utcán. Javaslatok a MűvészetMalom programjaira, horvát szobrászok meghívásának ötlete. A szakmunkásképzésben a pincér, szakács, szállodai szakmák oktatásának bevezetésének javaslata és mellé egy kisebb könyvnyi jegyzet városi gasztronómiai hagyományok gyűjteménye. Bicikli út a Panónia telepet védő gátra, a Bogdányi utcai csatorna felújításának ötlete vállalkozók hozzájárulásával és teljes fiaskóval. Egy dolog végül is sikerült, a városba irányuló turizmus a kétezres évek első évtizedének végére kétszer akkora területen oszlott szét, mint a rendszerváltás idején. Sok felesleges papír, amely leginkább már csak a kályhába jó.

 
 
2011. december 5,
Megnyitó
 
 
 
 
2011. november 8.
Minden rosszban van valami jó
Post nubila Phoebus.
 

"Minden rosszban van valami jó. Hallgatva az új közigazgatási törvénytervezet vitáját, a városi önkormányzat gazdasági helyzetéről szóló segélykiáltásokat, olvasva Szentendre megmentésének elképzeléseit, e mondat jutott az eszembe. Ugyanis engem is elragadott a hév, hogy tanácsokkal, ötletekkel jöjjek elő. De mielőtt elhinnék diagnózisom és terápiás javaslataim, régi motoros lévén és már csak óvatosságból is előrebocsátom, egyáltalán nem biztos, hogy nekem igazam van, magyarán szólva a tévedés lehetőségét fenntartom magamnak.

 
Először is a helyzetről. Az köztudott hogy a városi önkormányzat csontig eladósodott mára. Abban még vita van, hogy ez a magyar viszonyok közötti "görög csőd" tehát közel nyolcmilliárdos, vagy csak 5,4 milliárdos. Az azonban bizonyosnak látszik vége, kész, Szentendre huszadik század végi virágkora végleg lezárult, slussz. passz. S hogy ezt nem csak költségvetési adatokban nyilvánul meg, arra elég ha látjuk hány házon, bolton a felirat " Ez a ház eladó!" "Az üzlet kiadó" Egyes rossznyelvűek szerint Pismányban már az eladni való épület van többségében. Válságprogramnak meg nyomát sem látni. Mintha a helyi hatalmon lévők homokba dugnák fejüket. Ahelyett hogy valamilyen a válsághelyzet kezelésére is alkalmas elképzelésen konzultálnának választóikkal, a helyi jobboldal Budai Gyulát látja vendégül "lélektisztító" együttlétre a Vizes8-ban. Persze ha ez pénzt, segítséget hoz a városnak, tőlem ám legyen, de nekem az a sanda gyanúm, ehhez sokkal inkább más kormányzati prominensekre lenne szükség. Szóval, mintha a helyi jobboldali elitnek nem lenne kapcsolati tőkéje, ami ugyebár ilyen város esetében mint Szentendre, elengedhetetlen városmenedzselési alapfeltétel.
Ebből arra a következtetésre lehet jutni, a város bajaival végletesen magára maradt. S ha ehhez hozzátesszük, hogy a megyéhez képest a templom egere arab milliárdos és a környező községek, városok meg azonnal beintenek ha bármi közös kötelezettségvállalásról van szó -lásd rendelőintézet- Szentendre helyzetét egyetlen képpel lehet szemléltetni Edvard Munch: Sikoly című képével.

Úgy hogy Szentendre lakosainak el kell dönteniük mit tegyenek akkor, amikor az már édeskevés, hogy a Dietz féle városvezetést és testületet egy demokratikus választáson leváltja, mert ma arra kell válaszolnia, hajlandó e rész vállalni egy válságmenedzselő program kidolgozásában és megvalósításában, vagy mint az sokak szerint várható, a szélsőjobb kajaiba veti magát.

Miben más ez a város összehasonlítva Szentendre korábbi időszakával ? Először is politikai helyzetében. A hetvenes évek közepétől 1989-ig az akkori országos és megyei politika kivételezettje volt Szentendre. Mai áron számolva a beruházásorka adott pézeken túl ( PMKK, kis múzeumok, Dumtsa felújítása, WC-k stb.) mellett évi kb. 2,5 milliárd központi támogatást kapott. Azután itt volt 8600 dolgozót foglakoztató üzem, Papírgyár, betongyár, PEVDI , SZISZ, Kocsigyár PEFÉM, stb. S mindezt a hatalmi központi irányítás ereje egészítette ki, pld. hogy az országban öt nyári teátrum működhetett csak. De volt adottságiból adódó vagy véletlenszerű támogatás is, mint hogy a királyi televízió azért, hogy a szünetekben ne a Rövid szünet vagy Szünet feliratok legyenek a képernyőn, un. kis színesekből évi több tucatnyi órás szentendrei riportot készíttettek. De mert a tv-stábnak könnyű volt kiugrani Szentendrére, és míg stáb főnökei fagyiztak a Lolánál, vagy a Görög kancsóban kajáltak, a fiatal segédrendezőt, operatőrt elküldték kis színest csinálni városba, így lett szinte állandó riport színhely. De nem volt a hetvenes nyolcvanas években olyan szakszervezeti, iskolai kirándulás, TSZ-buszos országjárás, úttörő vándortábor, egyetemista kiruccanás, amely útvonalában ne lett volna benne Szentendre mint célváros. S amikor nyolcvanas évek közepétől szabadabb lett a külföldiek beutazása, a nyugatiak itt nézték meg, milyen is a legvidámabb barakk. Ekkor tetőzött a nyugati turista érdeklődés, a magyar olcsóság és a város relatíve érdekessége miatt a német, holland stb. turizmus. Ez tartott ki, sőt még nőtt is a kilencvenes évek közepéig.

Azóta a város iránti érdeklődés megváltozott. Ma már nem sikk, divat a fővárosi értelmiségi fiatalok körében a Vajda Stúdióba kijönni a hétvégén, mert ezt már Műcsarnok kínálja, nincs legvidámabb barakk érdeklődés Nyugat-Európában és Szentendre drágább mint a sokkal érdekesebb, jobb szolgáltatásokkal és kulturális kínálattal bíró nyugaterurópai kisvárosok. A távoli múltban a város gasztronómiai vonzása, ma a világgal a Michelin csillagos kínálattal kellene versengeni. A Teátrum a tizedik helyen sincs a magyar nyári színházak között és a Kovács Margit Múzeum sem vonz már évi 900 000 látogatót. Az új intézmények belépésével, mint a MűvészetMalom, az egyre szélesebb választékot nyújtó Skanzen, a Szamos cukival sem tudja pótolni a város az elvesztett érdeklődést. A drága parkolás, a gagyi ajándéktárgy kínálat, a turizmus-elrettentésre sikeredett burkolatfelújítás pedig tovább szűkítette a szentendrei idegenforgalmat. S bár a Dumtsa felújítása, egy új csoki utca lehetőség lett volna erre, de kényszer- eklektikus megoldásaitól, legutóbbi adventi szkíta pitás bódésorából és annak kínálatából már látszik az út továbbra is lefelé vezet.
 
A város testületek pedig kényszerből is, csak tűzoltással foglalkoznak. Ezért azután egyre több civil, így Erdész László, vagy Mélyi tanár úr is megfogalmazza elképzeléseit, mert nem nyugodnak bele ebbe a helyzetbe, segíteni szeretnének. A képzőművészek SZAMP csoportja és általam ismert legalább tizenöt embert is hasonlók foglalkoztatják. Ez jó dolog, csakhogy mindezt adatok, elemzések nélkül kell megtenniük, mert a köz számára a városi adatok, a konkrét számokkal is leírtak, hiányoznak, amelyek az önkormányzatnál és intézményeinél a fiókok mélyén elsüllyesztve, hevernek. Ezért aztán a civilek vállalkozásai alig lehetnek sikeresek. Pedig csak egyetlen segédanyag forrást megemlítve látható, hogy lenne információ, mert Szentendre kulturális életéről, etnikai hagyományairól, a város idegenforgalmáról, egy-egy építészeti össz és részproblémájáról, demográfia kilátásairól, de flórájáról vagy fauna-sajátosságairól, és, vagy huszonöt vonatkozásáról az elmúlt évtizedekben szakdolgozatok és vizsgamunkák tucatjai születtek.

Ezért én is inkább ötletelek. Itt van a legújabb Kerényi rendező úr féle húszmillás műalkotások megrendelése és a körülötte kialakult valami. Ha jobboldali lennék, ne talántán fideszes - köszönöm Jó Isten, hogy nem vagyok az! - esetleg még városvezető is. Megkérném a felsőbbséget, hogy ezeket a műalkotásokat a MűvészetMalomba hozzák és állítsák ki. Természetesen a központi költségvetés terhére és katonáinak őrzésével, Kerényi úr tárlatvezetésével együtt. Így azután lenne fűtés, adventi szentendrei truváj ("trouvaille") és érdeklődés is. De hogy a kínálat artisztikusabb legyen, elkészítetném ezek marcipán változatát is, mint tette ezt korábban a koronás címerrel vagy Mike Jacksonnal Szabó bácsi a Marcipánkirály. S bár a művek megtekintéséért valószínűleg nem lehetne belépőt szedni, de ha a fiatal szentendrei művészek ehhez a projekthez megfelelő publik art programjaikkal csatlakoznak és kiegészítő ajádéktárgy kínlálat is járul, civil rendezvények is társulnak, bizton állítom, meglenne az ez évi adventi érdeklődés és idegenforgalom Szentendrén. S ha valaki, ötletelésemből bármi gúnyt vél kiolvasni,...

 
 
2011. november 1.
Lagun és kacsárnya
 
Kacsar ami nálunk kacsárnya
A Szentendre történetével, etnográfiájával foglalkozóknak gyakran okoznak gondot az elnevezések és kifejezések. Mert ha valamely elnevezést keresnek, annak hallott formájában csak legritkábban találhatják meg a szótárban. Így a magyarázatok legtöbbször fantáziadús félremagyarázások. Példaként elég ha két épület, illetve épületrész elnevezését említem meg, a kacsárnyát és a lagunt. Előbbi bármennyire is gondolják jó néhányan, még a szakemberek is, nem valamiféle pince vagy pince előtér. A kacsárnya az a bizonyos épület amelyben kádak álltak. Ahol a törkölyt tartották, de volt itt bogrács is a pálinkafőzéshez, sőt itt tárolták kádakban a cefrét is. Ha valaki véletlenül a stokholmi helyett egy szerbiai skanzenba téved, találkozhat ezzel a melléképülettel, sőt elnevezésével is. De én úgy vélem, hogy nem csak a pálinkafőzést szolgálta valamikor, a kádas ház, a kacsára, hanem bőrcserző műhely is volt, ahol a cserző gödrökből kiszedett kecskebőr feldolgozását is végezték. Azután itt van a nálunk lagunnak nevezett lagum elnevezés. Ez valójában pince, vagy pince előrész, barlang, mint elnevezése is utál rá. A szó eredetileg a törököktől maradhatott itt a török ( lagim ) ( " üreg " ) Arab ( laghm ) ) bolgár nyelvjárásban ( lagăm , " földalatti alagútban " ) .Ha ismerjük Zimony és a péterváradi erőd történetét, vagy ismerjük a szerémségi régi porták felépítését, bizonyosan megismerhetjük nem csak szentendrei megfelelőjét. Hogy érdemes e megőrizni ilyen kifejezéseket, majd eldöntik az okos helytörténészek.
Mert arról éppen a minap világosítottak fel, hogy nem az a helyi termék, amely valamely tradicionális helyi hagyományos eljárással, módszerrel készítettek, a tradíciót, helyi formavilágot, motívumkincset megőrző, azt akár mai módon megmentő, annak, értékeit a mába továbbvivő helyi tárgy, termék, étel, hanem a régi magyar tárgy, mert az bizonyosan itt is volt. Ami persze egyáltalán nem biztos hogy igaz, de az ezzel élők, romantikus magyarkodásának szívüket melengető magyarázata. S én igazán nem tudom, hogy attól magyar város e Szentendre, ha mi is úgy teszünk mint Németh plébános úr, aki plébánoskodásának első időszakában nagy előszeretettel terjesztette saját kora gyöngyösbokrétás magyarkodását Szentendrén, amelynek nem túl dicsőséges utóélete a mai szentendrei szüreti felvonulások .
De hát ha nyugdíjas klubok szervezői pont az erre hivatott szakmától nem kapnak segítséget, ezt kaphatjuk a jó szándékú civilektől, hát ne fanyalogjunk. Az talán még érthető is volt a létező kelet európai szocializmus alatt, hogy nem szerették ha valaki a tradíciókkal foglalkozik, de ma?
 
Hogy most ezeket itt felemlegetem annak egyetlen oka van, hogy hamarosan, ha szerencsénk is van, régi szentendrei szőlőnk lehet. Ugyanis az egyik csiprovacsi ház ( Szentendre egyik volt mechalája, kerülete) építésénél tizennyolcadik századi kacsárnyát találtak a föld alatt. Sok-sok edénytöredékkel és még annál is több szőlőmaggal. S miért vagyok biztos abban, hogy ezek a szőlőmagok a 18. Századból valók? Hát a fellelési helyen a szőlőmaggal egy földrétegben lévő rengeteg edénytöredékből, azok mintázatából, formájából és természetesen abból, hogy a régészeknek pontos ismereteik vannak arról, mikor milyen edényeket használtak elődeink. A restaurált edénygyűjteményt egyébként a Néprajzi Múzeumban látható volt. Szentendrén eddig még nem mutatták be, bár a Népművészetek házában talán lenne hely is. Ebből arra következtetek, hogy a város számára a restaurált leletek, edények érdektelenek. A magok azonban most jó helyre hullottak. Mert kezemben a Corvinus Egyetem Kertészeti Tanszéke vezetőjének aláírásával az az átvételi papír, hogy a szőlőmagok morfológiai vizsgálta elkezdődik. Ki tudja, lehet hogy lesz régi szentendrei szőlőnk hamarosan? Olyan ami még filoxéra előttről való és biztosan szentendrei fajta. Ha tőlünk nyugatra a fáraók sírjában lelt magot is kikeltettek, így ehet hogy ezt a maréknyi szentendrei 18. századi szőlőmaggal is meg lehet tenni. Én bízom a tudományban.
 
2011. október 17.
 
Hozzászólás helyett
 
Szőnyi István
Amióta úgy érzem, hogy az általános iskola hetedik osztályába léphettem mint vízfestő, és túl vagyok már a lábas, fedő, svájci sapka festéseken, megnőttek gondjaim. Bár az absztrakció gimnazista feladatai még messze vannak tőlem, azért elébb szeretnék tudni úgy elbeszélni, esetünkben akvarellben elmondani gondolatokat, érzelmeket, hogy ne csak a képe, de lényege is megjelenjen a dolognak, tájnak, eseménynek. Ehhez azonban számomra még rengeteg munkára, tanulásra van szükség. Még akkor is, ha amikor elkezdtem festegetni, elsősorban arra vállalkoztam, hogy ebben a régi dokumentációs műfajban örökítsem meg unokáim számára a mai Szentendrét. Ami persze nemsokára régi lesz. Hogy miért éppen vízfestékkel, amikor ma szinte korlátlanul rendelkezésre áll a foto? Talán azért, mert ez a műfaj több gondolkodásra, nagyobb kreativitásra nyújt teret mint a digitális, vagy hagyományos kamera. No meg azért, mert az akvarell, műfaji jellegéből adódóan - természetesen csak jó festő esetében- úgy adhat képet, hogy közben visszaadhatja alkotója személyiségét, szemléletét is, no meg azt a csodát, szabadságot, amit a rakoncátlanul csodákra képes víz tud csak művelni a papíron. S bár el tudom képzelni azt is, hogy a közeljövőben létezik majd olyan matematikai algoritmus is, amely segítségével valamelyik komputer program képes lesz a víz, papír, ecset, kéz, gondolat, kvintettjét megszólaltatni, de ma még itt vannak az utolsó pillanatai annak, hogy a remegő emberi kéz által egy régen volt szép műfajjal mesélhessünk a papíron. A vízfestésről tudni való, hogy a 19. században a foto masinát helyettesítette. Földrajzi, állattani, botanikai adatrögzítésre használták, majd a 19 századi nagy utazások idején dokumentációs műfajává nőtte ki magát. No nem mindenütt volt ez így, inkább csak Európa gazdagabbik felén, például a mi Széchenyink által is oly nagyrabecsült Angliában. Nem véletlen tehát, hogy a királyságban van egyedül igazán tradíciója a watercolor painting-nak a vízfestésnek.
Mert David Paskett aki, a Brit Királyi Vízfestő Akadémia elnöke,oly közmegbecsülés övezi, mint egy Nobel díjas tudóst vagy a mai festészeti stílusok sztárját. Sajnos azonban nálunk ennek a műfajnak csak szerény hagyománya és a rangja van. Leginkább csak vázlatkészítésre használták. Jól tükrözi ezt a műfaj köz és szakmai megítélése is, a nagy árverező házak által eladott magyar vízfestmények árai. Pedig az ismertebbek, Szőnyi István, Egry József, Vaszary mellett és előtt, Berkes Antal, Tul Ödön, Edvi Illés, Istvánffy Gyula, vagy Neogrády György, de a mi Jeges Ernőnk és még vagy tucatnyian Európai értelemben is maradandót alkottak. Még sincs Magyarországon ennek a műfajnak szentélye, mert alábecsült műfaj az olaj, vagy akrilhoz képest. Amikor az akvarellezésről beszélgetek művész ismerőseimmel (nem kollégáim, mert én még nem tartom magam képzőművésznek) a harmadik kérdés amit feltesznek az, mikor kezdesz el olajjal festeni? A válaszom ilyenkor az, hogy majd később. S bár a magamfajta amatőr nyugdíjas, aki ebben leli örömét, szorgalmas mint a güzü, ami, mint tudjuk a mi házi egerünk közeli rokona de műfajt váltani nem tud oly gyorsan mint az ifjú. S mert a szürke egér sem vágyik a Parnasszusra és megelégszik egy darabka maradék száraz sajttal is, így hát az amatőr nyugdíjas vízfestő sem vágyik a Műcsarnokba vagy a MűvészetMalom termeibe. Megelégszik a kiskocsmák, lepukkant művházak poros falaival, mert számára a közösség, az emberek fontosabbak, mint a nemes fényű dicsőség. Nos így vagyok én is. Nem kívánom a hatalmas falakat ( nem is tudnék mit kezdeni vele) a többoldalas laudációt, a műtörténészi értékelést, legyen ez az igazi művészeké. Mert miként a futballban, nem csak válogatott és európai élcsapatban focizó sztárok örülhetnek e labdajátéknak, van pocakos amatőr öregfiúk falusi focija is.  
Guggenheim Bilbao
Ezért hát, a város képzőművészeti életével kapcsolatos véleményem is ekként értékelendő. Most amikor a város vezetése és művészeti értelmisége azon töri a fejét, hogy hogyan tudná jól, a városnak vonzást, hírnevet biztosítóan és tömegeket vonzóan a MűvészetMalmot működtetni, szinte csak három dolog körül folyik a vita. Hogy ki legyen az akit az élére tesznek az intézménynek, aki koncepcióját összefésüli és megvalósítja. Másodikként, hogy a város mennyivel több pénzt ad majd a működésére. Mi volt az a progresszív, vagy lesz az a trend, irányzat, amit itt kell megmutatni. S bár mindhárom csoportnak, az európai iskola és mai követői multikulturális fórumát szorgalmazóknak, a szentendrei iskola és hagyományát folytató, a képzőművészet mai törekvéseit egy-egy jelentősnek tartott helyi alkotó életművét helyiségeiben bemutató, hagyományos múzeumot akaróknak, vagy a mindkettőt egy ötvözetben megvalósítani kívánóknak, amely szerint a MűvészetMalom a színházzal és egyéb attrakciókkal életképes intézmény lehet, olyan élettel teli, külső forrásokkal, pályázatokkal működő intézmény, amely bekapcsolja a turizmust és a kevés városi forrásból is sikeresen megél. De ma úgy tűnik mintha egyik csoport sem lenne tisztában az ország és Szentendre helyzetével. Mert gyakran elhangzik, olyan intézményről álmodnak mint a MODEM vagy a bilbaoi Guggenheim. Ami persze jó lenne, de az álmodók nem számolnak a mai és várható közgazdasági valósággal, magyarán, a működéshez szükséges pénzzel, pontosabban annak hiányával, amely helyzet a mai előrejelzések szerint még hosszú ideig kitart.
Hat éve még cinikusan azt mondogattuk egymás között, amikor a leszakadó régióknak jutatták az uniós pénzeket, hogy ők úgysem zárkóznak fel ettől - sajnos igazunk lett- de Szentendre ha kap legalább tud csatlakozni Európához. Most már kételkedem ebben is. Mert úgy látom, a helyi értelmiség egy része még ma is úgy gondolkodik, mintha a kilencvenes vagy kétezres évek elejét írnánk. Mintha még "a város majd ad, csak keményen oda kell lépni, be kell nyújtani számlát" időszakot élnénk. De most, amikor a Bogdányiban minden harmadik butik kiadó, Pismányban és a Szamárhegyen minden negyedik ház eladó, amikor már nem csak panasz az, hogy a kirándulóknak legfeljebb egy lángosra telik, új programot kell megalkotni. Ez a nehéz időszak talán arra jó, hogy Szentendre értelmisége segítségével a várost új pályára lehessen állítani.
Mélyi tanár úr, mint azt a Gödörben elmondta, szívesen látná itt ismét a Performance fesztivált. Én is. De azt tudnunk kell, hogy ez három millió alatt, alapszinten sem megy, nem ment eddig sem. Mondhatják persze ez nem nagy pénz, de ehhez nem csak helyi dilinek kell tekinteni a rendezvényt, el is kell hinni, hogy ez jó, fontos számunkra, hogy jó hírünket viszi és idővel hoz is a városnak. Igen én is azt gondolom, mai műfajok kellenek ide, mert az ami rendkívüli, szokatlan, extrém az kelti fel az érdeklődést. De ez is csak akkor hoz a konyhára, ha mértéke is megfelelő, látványos és nem csak füstje, de lángja is van, miként a linzi Ars Electronica-nak.
.
 Másrészt ma a képzőművészet és az idegenforgalom csak kivételes estekben kapcsolódik össze úgy, hogy azonnal hozzon is a konyhára. Legtöbbször ez csak hosszú távon megtérülő, pillanatnyilag ráfizetéses műfaj. Mert hát ahogy a fociban, operában, golfban csak a legfelső tucat, a Ronaldók, Messik, Domingok, Pavarottik, Curtis Strange-ek, Ross Fisherek és Chris Wood-ok akik olyan tömeget és pénzt vonzanak ami megéri a rendezőknek. Középszerűvel nem lehet pénzt vonzani, ehhez Damien Hirst-ek kellenének Szentendrén is. Hát akkor hogyan? Azt gondolom egyetlen mód van, hogy fennmaradjunk a települések közötti kíméletlen versenyben és legalább megőrizzük valamikor volt vonzásunk maradékát. A minőséget nem engedni csökkenteni, nem szabad abba az utcába bemenni, hogy az öt tucadik semmitmondó fesztivált megrendezzük. Sokkal inkább a meglévő értékekre építve, vitalizálni a városi kulturális közéletet, új eszközökkel és módszerekkel ismét vonzóvá kell tenni Szentendrét! Ami természetesen nem azt jelenti ami jó, élő azt el kell vetni, inkább új színekkel lehetőségekkel gazdagítani. Változik a világ, nem tudni melyik nap kezdődik az új hatvannyolc, és mit hoz az ökoszemlélet és életmód. Szerintem az egyik kínálkozó lehetőség a sok közül, a nyolcszáz kilométeren belüli ( egy nap alatt kocsival elérhető) városok kulturális együttműködésére épített közös képzőművészeti attrakciók, erre pályázni és a közös programot megvalósítani.
 
 
2011. október 13.
 
 
 
2011. október 7.
Elfelejtett szentendrei növények
 
Dalmát lugas

Időnként csodálkozva tapasztalom, hogy a mai szentendrei hölgyek milyen jól ismernek egyes növényeket, cserepes virágokat, a legkülönlegesebb egzotikus fajtákat is, de ha egy természetes rétre tévednek szinte egyetlen honos fűfajtát vagy virágot sem ismernek fel. Ez persze nem az ő hibájuk, hisz a kertes tevésműsorokban angol kerti pázsitot és un. kultúrnövényeket látnak és a honi parkjainkban is ez dívik. Az itteni táj és éghajlat-barát fűfajták pld. a csenkesz félék szemünkben csak gyomok és azonos elbánásban részesülnek a parlagfűvel. Pedig Európa bodogabbik felén, már nem trendi az angol gyep, sokkal inkább az öko, a táj- és éghajlat barát kertépítés, tájépítészet. Persze ahhoz, hogy erről egyáltalán beszélhessünk, nem csak másfajta kert-divatra, de ismeretre is szükség lenne. Ebben a kis dolgozatban ehhez kívánok hozzászólni, félismereteim fitogtatásával.
Szentendre kultúrtörténetéhez hozzátartozik botanikai múltja, kertjeinek története, amelyek jellegében szerepet játszottak a természeti adottságok, a talaj és éghajlati viszonyok mellett, az itt élő nemzetiségek -szerbek, cincárok, dalmátok, szlovákok, osztrákok- magukkal hozott növényei, etnográfiai szokásai, étkezési, vallási, díszítési kultúrája is. A huszadik századig a díszítés mellett sokkal fontosabb volt a hasznosság. Ezért a szentendrei házikertekben megtalálható növények között alig akadt olyan virág, növény, amelynek a díszítésen kívül ne lett volna valamiféle szakrális jelentése, gyógyászati jelentősége vagy gasztronómiai célja. Ha csak az egyik legjelentősebb ortodox ünnepet és hozzá kapcsolódó hagyományt, Szent György naphoz tartozó füves szokásokat vesszük, láthatjuk hányféle növényt, tarthattak, gyűjthettek itt elődeink. A fűzvessző, és a három fontos növény a Maticsnjak( ciromfű) Majcsina dusica ( kakukkfű) Perunika (írisz) mellett kb huszonöt növényről írnak a régi könyvek, tart nyilván a helyi hagyomány. Teta kalendáriumában majd minden jeles naphoz beírta előre mit kell gyűjteni ezeken a napokon és a város határában hol ,milyen füvek, gyümölcsök, gyökerek, termések, gombák lelhetőek fel. melyikért kell Pismánba, a Sztaravodához, Szmerdánba kimenni , mi található a Mlaka melyik részén, az Apcsiko vagy Bjela voda mellett. Sokszor jókat mosolyogom magamban olvasgatása közben, amikor olyan helyeket jelöl meg, amelyek ma szinte a belvárosnak számítanak, mint a Szabók keresztjénél, a szeszfőzdénél lévő forrás, amit ma a Dunakanyar körúton, Sztaravodai úti, Hold utcai elágazásnál találhatnánk, ha még meglenne. S bár Szentendre abban különbözött a tizennyolcadik századi korabeli magyar városoktól, hogy itt volt praktizáló orvos, olyan híresség is, mint az ezerhétszázas évek végén praktizáló Petar Miloradovic, akit ma úgy mondanák nemzetközi hírű belgyógyász, s aki 1771-től dolgozott a városban, s akinek, ha egyszer olyan idők jönnek el, amikor nem ideológiai szempontok alapján lesz a múlt jeleseinek tisztelete Szentendrén, bizonyosan lesz emléktáblája a rendelőintézet falán, szükség volt a gyógyfüvekre. A Đurđevdan ( Szent György Nap) Szentendrén nem egyszerűen az állatok kihajtásának napja mint másutt e honban, hanem a Đurđevdan-ra kell a vesszőknek jó állapotban lenniük, ekkor derült ki, milyen kárt tett a tél a szőlőkben, ilyenkor már szinte pontosan felmérhető mekkora és milyen termés várható az őszön, ami ugye ha azt vesszük, hogy a városban 70.000 akó bort készítettek egy évben, bizony nem volt mellékes. De Đurđevdan a hagyomány szerint nálunk az önkományzatiság napja is volt, ugyanis ilyenkor számoltak be a nép előtt, és választottak tanácsnokokat, akik a város közösségének ügyeit képviselték, intézték és biz ez sem volt mellékes dolog.<
Rosa sancti-andreae

Mai értelemben vett épített kert csak a 19. század végén, huszadik elején jelenik meg városunkban, a Fachleitner ház, a Hauszmann villa, Goldberger villa, majd a Starzsinszky villa és néhány kisebb villa körül. A legrégebbi az un püspöki palota ( nyári lak) kertje volna, de története a mai napig feldolgozatlan. A hetvenes évek elején a könyvtár részére a kert egy részét kisajátították és elmaradt a mentés. Schulcz bácsi egyedül volt arra, hogy az épületek, az értékes műkincsek, a könyvtár, a levéltári, képzőművészeti anyag gondját viselje. A segítők meg nem ismerve egyes növények jelentőségét a maradék tradicionális növényzetet is szabályosan kiírtották és új, "akkor divatos" jelleg és jelentéktelen könnyen gondozható növényekkel telepítették újra a maradék kertet. Végleges átalakulása a rendszerváltáskor a püspöki nyári lak felújításakor történt meg. Az évszázadokig a szerzetesek által kialakított és gondozott kert, a hetvenes évek elején még meglévő, bár kétségtelenül elvadult növényzete balta és kapa áldozata lett. Meg hát akkor sokkal értékesebb és érdekesebb volt itt egy Ausztriából hozott futómuskátli mint egy öreg česvina fa (Quercus Ilex).

Gránátalma

Ami az un szentendreiek, a tehetősebb kereskedők, polgárok udvarait, kertjeit illeti, ezekről keveset tudunk. Az bizonyosnak látszik, hogy a filoxéra előtti időkben - a gazdagság idején- voltak ilyen kertek. Ezek felszámolása 1900 és 1959 végétől máig terjedő parcellázás, víkendház építés következtében felszámolódott. Helyettük, mainak nevezett, a mikroklímát, talaj adottságokat és hagyományokat negligáló, miden fajta kertkultúrát és szakismeretet nélkülöző amatőr kert barkácsolással, a hagyományos kertek felszámolásával találkozhatunk. A Szamárhegytől a Pismánig mindenütt lebontották az obalákat, amelyek kövét jobb esetben a víkendház építéséhez használták fel. A ploča-kokat a gyümölcsfák alá kialakított vízmegtartó mélyedéseket legyalulták, angol gyepet készítettek és csodálkozva tapasztalják, hogy zivatarok alkalmával kisebb folyók zúdulnak le a hegyről. S bár én is rózsakertész családban nőttem fel, keresztapám volt valamikor Goldberger főkertésze és szüleim üvegházi rózsa hajtatásából éltek 1936-tól 1978-ig mégis keveset tudok Szentendre kertjeiről növényeiről, a város múltjának e meghatározó jellemzőjéről. Pedig nincs olyan szentendrei családi fénykép, rajz, emlék, amelyen ne lenne látható a városi házakhoz épített szőlőlugast. Ezek általában olyan szőlőfajtákból voltak amelyek karácsonyra értek meg a padláson szalmában, vagy a lagumban a fürtöket fordítva felkötve. Állítólag a tenger mellől származó növény, a jagodának de inkább planikának, fán termő epernek nevezett kis narancs és sárga színű gömböcskéket termő fa-bokor, amelynek latin neve Arbutus unedo f. E növény gyümölcséből csináltak pálinkát, bort és lekvárt, de levelét is felhasználták a babér helyett. Állítólag Bubánban egész kert volt ebből. Népszerű és ismert növény volt a ąipak, a gránátama, amelyből készítették a sörbetet a tizenkilencedik század szentendrei kóláját, amely a gyerekek búcsúkor fogyasztott kedvence volt.
Szentendre egyik legismertebb jelképe virága az episkop cvijet, a püspök virága, a rózsa. A Szentendrei rózsáról Rosa sancti-andreae-ről sokféle téves ismeret, félreértés és félremagyarázás van nálunk forgalomban. Gyakran lelik fel "szentendrei hozzáértő szakemberek" a Rosa caninákat Szentendrei rózsának. A rózsát 1920-ban Szentendrén, a Pismány-hegyen fedezte fel az Antolik villa építkezése közben Trautman Róbert tervezőmérnök. Elvitte Dégen Árpád botanikushoz aki a fajt Rosa Sancti-Andreaenek nevezte el. A szentendrei rózsa 1-1.5 m magas. A sűrűn sarjadzó sarjtelepből egyenes hajtások fejlődnek. A tüskék karcsúak, hosszúkásak, egyenesek. A levélkék nagyok 30-50 x 16-30 mm-esek, gyakran kétszer olyan hosszúak, mint szélesek, többé-kevésbé párhuzamos levélszélekkel. Szőrzetük molyhos, nemezes, színükön kékesszürkés- zöldek, fonákjukon fehéres-szürkészöldek. A pálhák igen szélesek. A virág közepes nagy, a csésze hosszabb a szirmoknál. A sötét rózsaszín szirmok 20-25 mm hosszúak, felső élük világos mirigyektől rojtos. A virágok túlnyomórészt magánosak. A csipkebogyó nagy, gömbölyű vagy körte alakú, igen sűrűn hosszú, lágy mirigyekkel és sertékkel borított. Csipkebogyója a legkorábbi érésű, hamvas sötét bordó, amely az ősz végére feketés vörössé válik, éretten lecsüngő. A csészelevél a túlérett csipkebogyóról sem válik le. Másutt védett kultúrreliktumnak tartják számon, amelyet a város nem értékel. Egyes források szerint Gülbaba rózsakertjéből való és fellelték már a Zemplénben ugyanúgy ahogy a közelmúltban a budapesti Sas hegyen. Két virág a rózsa mellett Szentendrén biztosan ismert és nagyon elterjedt volt régóta, az egyik a mályva, a slez, amely gyógyhatása jól ismert volta a régi Szamárhegyen. Mályvagyökérteát torokfájás, száraz köhögés, rekedtség gyomor és bélbetegség gyógyítására használták. A másik a prkos, a Portulaca grandiflora, porcsinrózsa vagy kukacvirág: Még hetvenes években is szinte beborította a parti töltést, s amelyet ahelyett, hogy hagytak volna díszíteni, kézzel irtottak feleslegesen. Nem tudom fellelhető e még a Szentendrei óriás, az a piszke egresfajta, amelynek egyik bokrát 1979-ben még, mint a város büszkeségét a megyei ÁFÉSZ kiállításra vitte.

 

De ismert az is, hogy a szentendreiek jártak be maronizni gesztenyét árulni Budára, Pestre. Eleink azt mesélték, hogy Bubán jó maronis hely volt. Egy ennek a helynek kiváló volt a mikroklimája. Történelmi iratok adnak hírt arról, hogy itt szőlőművelés is folyt már a 14. században. Itt kell emílteni Szűcs József nevét aki 1894. jan. 29-én Pomázon született szegényparaszt családban. Kisebb szőlőültetvényt létesített majd saját elhatározására 1928 táján szőlőnemesítésbe kezdett. Csemegeszőlő-fajtákat telepített és oltványkészítéssel is foglalkozott. Annak ellenére, hogy autodidakta szőlőnemesítő volt, kitűnő eredményeket ért el. Földjét 1963-ban a Szőlészeti Kutató Intézet állományába vették, szőlőjét kísérleti teleppé nyilvánították. Az általa nemesített fajták, a Mócsai Mariska, Izbégi muskotály, Izbégi Piroska, Kőhegyi láng, Kőhegyi zamatos, Kőhegy gyöngye. Nemesítői munkássága, sikerei elismerésként a hetvenes években Kossuth díjra terjesztették fel. Bár számos rendkívüli szőlő-fajtát hagyott az utókorra, saját korában elismerés csak szakmai körökben és a város lakossága által övezte. Harmincnégy éve, 1973. dec. 8-án hunyt el. 1991-ben a város utcát nevezett el róla. Ha azonban valaki a szentendrei piacon Mócsai Mariska, Izbégi muskotály, Izbégi Piroska, Kőhegyi láng, Kőhegyi zamatos, Kőhegy gyöngye csemege szőlőt keres csak véletlenül találhat.

 
2011. október 1.
Rémálmaim
/Felesleges írás Szentendréről régi emlékekkel/
 

A csúcson. Dr. Majláth Imre bácsi, PO URBE díjas, a kuvaiti emírnek magyaráz a képtárban. Négy nyelv perfekt és három társalgási tudása, kiváló intellektus, szakértelem és csodás mesélő készség és persze a legfontosabb, művelt európai ember. Sokat köszöhet neki a város, hogy a magasrangú vendégek még évtizedekkel halála után is, szívesen emlékeznek vissza a csodás szentendrei kirándulásra.
Tucat számra találhatók olyan magyar városok, amelyek örülnének ha felfigyelnének rájuk, ha végre száz év után észrevennék, hogy ők is a térképen vannak. Pedig vannak ünnepeik, értékeik és ott is élnek emberek. E vágyódás több száz éves néhány település esetében. Mi meg alig győzünk elbújni bizonyos szemek elől. Mert a fentről jövő segíteni akarástól, a "van egy barátom aki szeretne nálatok kiállítani," "nálatok lenne jó ezt a könyvet bemutatni," "küldök nektek egy jó embert"," testvérvárost ajánlok," mondatoktól Szentendrén sokakat kiráz a hideg, párt hovatartozás megkülönböztetése nélkül. Ugyanis városunk történelme során sokféle kényszer-ejtőernyősnek, "zseniális" központi akaratnak biztosított nyugodt leszállóhelyet, amelyek között néhány, akik és amely, kellemetlen nyomokat - időnként sérüléseket- hagyott városunkon. Volt, hogy saját ötleteik megvalósításával, máskor a küldők akaratának szolgai teljesítésével próbálták deformálni a helyi kulturális és közéletet. Arra a kérdésre, ma sem lehet egyértelmű igennel vagy nemmel válaszolni , hogy ki okozott több kárt, aki saját kútfőből indíttatva csinálta otrombaságait, vagy aki hangya szorgalommal teljesítette a központi ideológiai elvárásokat. S hogy voltak-e fentről jövő jó ötletek is, erre sem csak nemlegesen lehet a válasz.

Nos, hamarosan átalakul, korszerűsödik a közigazgatás. Megért az idő a változtatásra a fentiek szerint és ettől rossz esetben ismét nőhet a város kiszolgáltatottsága. Elméletileg ugyan lenne még így is városi mozgástér, de mert Szentendre dr. Dietz irányításával csődközeli helyzetbe navigálta magát, ezt el lehet felejteni. Ami persze ellentmond az egyik legfontosabb önkormányzati elvnek, hogy a lehető legközelebb az elvégezendő feladatokhoz kell meghozni a döntéseket, nyújtani a szolgáltatásokat, tehát érvényesülnie kell a szubszidiaritás elvének. Mint ahogy az is, hogy a helyi önkormányzatok a vilá­gon mindenütt egyre fontosabb szerepet játszanak a kormányzati szektor működésében, a gazdasági versenyképesség növelésében.

Milyen következményei lehetnek Szentendrére a közeljövőben az új közigazgatási rendre váló átállásnak? Bizonyosan sok településnek reményt, talán még néhány esetben könnyebbséget is jelenthet, mert nem kell majd iskolákat és más intézményeket fenntartaniuk. Szentendre azonban éppen attól egyedi, hogy a nem kötelező sémák ( önkormányzat által ellátandó kötelező feladatok) hanem másutt nem jelentkező dolgok, a kultúra és turizmus intézményei, műemlék jellege, multikulturalitása és rendezvényei teszik egyedivé, érdekessé és ez által vonzóvá. Ez a sajátossága, tehát ettől az ami, Szentendre. Sokak szerint ismét az fenyegeti a várost, hogy a rendszerváltás óta most másodízben elveszítheti vagyonának jelentős részét, vagy legalább is, más lesz volt vagyonának új kezelője, használója lesz. Mert a rendszerváltáskor, amikor a vagyont először az önkormányzatok között elosztották, a városi épületek egy része, a kismúzeumok épületei, azok képzőművészeti anyaga, a főtéri kereskedőház stb., akkori áron vagy milliárdnyi vagyon, mai áron vagy nyolc milliárdnyi, a megyéhez került. Bár bánkódtunk, morogtunk protestáltunk is , de jószerivel alig tudott valamit is tenni Szentendre akkori vezetése ellene. Sokan gondoltuk azt is, nem annyira nagy baj ez, a megye majd ugyanis arra használja amire való, múzeumnak, könyvtárnak, megyei közintézménynek. Kezdetben így is tettek, működtették úgy ahogy pénztárcájuk és úri kedvük engedte. Persze sajátos megoldásokat alkalmazva. Elébb pénzváltónak szakítottak ki a főtéri képtárból néhány szobányit, amiből később étterem-érdekű bejárat lett. S ma már ez a vállalkozás majd a tér negyedét foglalja el kitelepülésével - egyébként majd annyit, mint annak idején az a bizonyos teátrum nézőtér, ami ellen ülősztrájkot helyezett kilátásba akkor a helyi ellenállás. Ideológiai meggondolásból a várossal közös akarattal, sikerült a Kovács Margit Gyűjtemény iránti érdeklődést, a valamikor volt 900 ezerről tizedére letornázni, ami persze akkor nem lenne baj, ha közben más kismúzeumok iránti érdeklődés nőtt volna. De nem így történt. S ma már csak álmodnak arról a város idegenforgalomból élő vállalkozói, hogy olyan tömeges érdeklődés legyen, mint a nyolcvanas években volt. Mint hírlik a múzeumok, okmányiroda, könyvtár, iskolák, állami kézbe kerülnek a jövő évtől. S mi lesz akkor, ha a központ szerint nem költséghatékonyan működnek majd? Eladják mint tulajdonukat? Vagy hasznosítják mint a Kerényi Múzeumot a megye? Mi meg itt állunk majd, mint az a cselédlány középkori ura előtt, akit már pőrére vetkőztettek, kezünkkel takargatva amit még lehet, arra várva, hogy megkéván e bennünket a felsőbbség és mi szabad akaratunkból fogjuk azt tenni, amit tőlünk elvárnak? Biz ez így nem nagy perspektíva, de mert alig tudni valamit is arról, mi is lesz ezekkel az értékekkel, épületekkel. Nagy hát a bizonytalanság és bizalmatlanság.
 
Szentendre érdekeiért régebben hajlamos volt kényelmetlenséget okozni a felsőbbségnek. Sőt legjobb időszakaiban arra is képes volt, hogy fondorlattal, a kapcsolati tőke mozgósításával érdekeit érvényesítse is. S biz ez nem ment konfliktusok nélkül. Még emlékezem arra a gimiből, a mostani szakmunkásképző épületéből közvetített egyenes tévéadásra, amikor dr. Szűk Ödön és Deim Pál a tévé nyilvánossága előtt kérte számon a megyei ígéretek teljesítését az ott lévő és levegőért kapkodó megyei vezetőkön. Vagy amikor az akkori miniszterelnököt szaván fogta az egyik vendéglős és mivel nem akart hazugságban maradni, nem tudott mit tenni, kiadták az elő két maszek vendéglő engedélyét. Mert bár azt ma Szentendrén kevesen tudják, hogy itt nem volt szokásban a gondolkodás nélküli fejbólintás, csak a funkciójukért megsüvegelni a megyei és országos urakat úgy mint másutt. Vagy az ügyesebb városvezetők bár megtették, de árát meg is kérték. Volt is belőle időnként balhé és duzzogás. Megkapták érte, hogy hálátlan a város. De a legtöbbször az fentieket igazán az bosszantotta, ha ötleteik, programjaik, embereik megbuktak, pedig ők" csak segíteni akartak" nekünk. Persze az is igaz, hogy akkor a város vagyonából lenyúlni legfeljebb egy-egy víkendtelket mertek. Felrémlik bennem amikor fentről küldött új városi párttitkár érkezett Szentendrére. Bemutatkozása és sikertelen első találkozója után, hogy megmutassa ő is tud valamit és a szentendrei képzőművészek tanuljanak újat is, nem valamelyik volt honi testvérvárosunkba Sopronba, Kőszegre, vagy Balatonfüredre szervezett tanulmányi látogatást, hanem Hódmezővásárhelyre, mert ott érthető képeket festenek. Őszre összejött a kirándulás és szegény vásárhelyi festők, kényelmetlen helyzetükben nem győztek előttünk szabadkozni, mentegetődzni. Nekik ugyan jut műterem és megyei vásárlás is, de hát tudjátok „a külföldi vadászok, meg Ezek itt ezt szeretik„ ezeknek ez kell„. S most hogy baj van, felrémlik bennem egy újabb vásárhelyi tanulmányút rémképe. Jótanácsok és módszer átadás olyanoktól, ahol pénzzel csinált virtuális turizmus van, a képzőművészet meg néhány helyi közepes festőt jelent.

Mostanában időnként amikor az óvárosban járok, mintha a múlt kísértene, amikor az ajánlott - egyébként szabályos közbeszerzési eljárással tendert nyerő- és sikeres útburkoló cég nyilvánvaló bukását tapasztalom. Amikor hajmeresztő megoldásokat, a hozzáértés hiányából fakadó kapkodásokat, határidő csúszásokat látok. Átadást félig sem kész térrel, az ötéves tervek sikerpropagandáját idéző önfényezést a helyi sajtóban. S a hatalmi duzzogást, ha valaki nem úgy gondolja mint "ahogy kellene", és ennek hangot is ad.

Rémálmomban felrémlenek, a leszegett fej, az azért is megmutatjuk, hogy úgy lesz ahogy mi jót akarunk nekik, mondatok. "Miért nem szóltak időben", a befelé forduló, "ezek mind hülyék, mi egymás között majd elintézzük". Az egyre szűkülő társadalmi kapcsolatoktól való kínlódás, amikor nem marad más vigasz, mint a fentiek vállveregetése, a similis simili gaudet, a hasonlókkal való összekapaszkodás hamis önigazolása és a váteszes hit abban, hogy mi jót tettünk ezeknek. Persze napról napra egyre jobban látszik, hogy baj van. A lehetőség és a pénz eltékozoltatott, a pályázatnyerési szempontok alapján kijelölt célok és megoldások miatt csak zöldséges szintű elképzelések keringenek, igazi megoldás meg csak nem akar megszületni. Közben a baj nő, a fentiek meg csak sémákat mondanak, javasolnak, valódi segítségük azonban nincs, a város gondjaival végletesen magára maradt, vagyonára lecsapni készülő keselyűk meg felettünk köröznek.

S bármennyire is nem akaródzik, ilyen helyzetben csak az őszinte beszéd, a tények megismerhetősége, közösen kiizzadott elfogadható konszolidációs program, vagy az segít, ha fent mélyen a zsebükbe nyúlnak Szentendre javára. Még lehet választani.

 
2011. szeptember 19.
Pad
(kéretlen hozzászólás)
 
Pad a bejárat előtt, Ábris pózol hozzá
Szentendre város képviselő-testülete augusztus 4-én soron kívüli határidővel kérte ki a Művészeti Tanács tagjainak véleményét arról, hogy a Fő téren kihelyezett épített (fix) kültéri padok megfelelően illeszkednek-e az épített környezethez. A választ nem ismerem, mint ahogy a Művészeti Tanács legtöbb állásfoglalását sem, mert ezek a városháza honapján és másutt sem olvashatók, mintha állásfoglalásaik nem lennének nyilvánosak.
Járva-kelve az új, de még félkész főterünkön, látva hogy hová került néhány pad és fa, a hatvanas évek végén tanult alapvető lakberendezési ismeretek előadáson tanultak jutottak az eszembe. Ahol az első feladat egyikeként nem esztétikai probléma megoldását kaptuk, hanem azt, hogy rajzoljuk fel, hogyan, miként, mire használja a család lakását. Az alaprajz felrajzolását követően be kellett rajzolni az utakat a lakásban, honnan hova közlekednek a használók, melyek a legfontosabb irányok és leggyakoribb mozgások, hogyan élnek a lakásban. Ezt követte annak felrajzolása, hogy az ajtók, ablakok merre nyílnak, mert bármilyen jó esztétikai megoldás is születik, az ajtót, ablakot ki lehessen nyitni. Majd később, ugyanezt elvégeztük a bútorokkal is, hogy a fiókot ki lehessen húzni, a szekrényajtót ki lehessen nyitni, az asztaltól fel lehessen állni, a szék mögött elegendő hely maradjon stb. Mert még ma is gyakori a rossz, ízléstelenül berendezett lakás, de ennél is több a rosszul elrendezett, az ajtó háta mögötti villanykapcsoló, megközelíthetetlen csak félig kinyitható ablak, bútorokkal elbarikádozott mozgási lehetőség, akadályok útban lévő tárgyakkal, ülőalkalmatosságokkal még olyan lakásokban is találhatók, ahol nem összezsúfolt társbéreltben élnek lakói. A hetvenes évek minta rémképe volt az a kockaház, ahová tervezője hatalmas amerikai típusú konyhát álmodott, amelyben a lakók nem főztek, nem tartózkodtak csak ünnepeken használtak, mindennapi életüket az un. kiskonyhában élték, tévézték, ahol ha valaki az asztalnál ült, a belépő a nyíló ajtóval automatikusan hátba vágta.
Amikor még fordász üzlet volt (1916)
Valami hasonló jutott az eszembe amikor megláttam, hogy a Risztics Pántó volt boltjának bejárata elé, Fő téri kereskedő ház, a múzeum jobb oldali, a térről nyíló ajtaja elé, telepítették az egyik padot.
Mintha ez büntetés lenne azért, mert a kereskedőház megyeivé lett 1990-ben és mint hírlik hamarosan ismét állami tulajdonú épület lesz. Ezért büntetik azzal, hogy a múzeumi Kamaraterem bejáratot nem vette figyelembe a Fő tér berendezője. A valamikor pénzváltóval kihasított, majd később kávézóval applikált képtár, napjainkban, is még a legjobb szándékkal is csak tűzéptelepi stílusúnak mondható portállal nyílik Szentendre főterére. A fák és padok mai elhelyezése a régi Fő tér ezen részén olyan, mint amikor még a Bogdányi útnak a Budai úttal való találkozásánál, a becsatlakozó szentlászlói út kereszteződésében lenne és az új burkolat-kialakítás nem szakított volna ezzel az elvvel. Azután ott a Blagó előtti kőpad hiánya is, amely talán az egyetlen olyan pad volt a téren, amit nem csak papíron használtak. Persze lehet, hogy nem azok, akiket szerettünk ott látni , de elhelyezéséből adódóan, az egyik un. "kitaposott ösvény" elhelyezésű volt. Ismert példa a parkon keresztül vezető út esete, amelyet mielőtt megépítenék előbb gyepesítik az egész területet és oda építik meg az utat, ahol az emberek kijelölték azzal, hogy kikoptatták a helyét azzal, hogy arra a legtöbben, leggyakrabban jártak.

 
Persze az is lehet, hogy a templom tulajdonos ortodox egyház kérte a pad új helyre telepítését, mert hát mégis csak az ő épületük működtetését is szolgálja. De lehet hogy Szentendre tradíciója, önképe szempontjából volt fontos az áthelyezés. Szóval, van még mit finomítani főterünk berendezésén és nem csak a vendéglők érdekei és az esztétika miatt. Én ezt láttam, ennyit okoskodtam a dologban és egy percre sem hiszem, hogy csak nekem lehet igazam.
 
2011. szeptember 14.
Koncepciótlanok vagyunk
MűvészetMalom
A dolog, mármint a koncepció mára elodázhatatlan. Hamarosan elészül a MűvészetMalom, és ezek után már úgy kellene működnie mint az rangjához, feladatához illik és való. Mert amikor még félkészen megnyitott, lehetett halasztani, tologatni a dolgot, hogy majd később, még "előtanulmányok kellenek," "meg kell nézni, hogyan tudjuk működtetni", "tisztázni kell, milyen célra is építettük" mondatokkal, ekkor még az ügy prolongálható volt. Így aztán kapott erre megbízást megboldogult Hahn Feri is, de vállalták ezt mások is, akik hívatlanul vállalkoztak arra, megálmodják jövőképét, de a dolgozat csak nem akart elkészülni. Volt szereplő aki megelégedett azzal, hogy felsorolta az előzményeket mindenféle következtetés kimondása nélkül, míg más, saját fantáziája szerinti működésben látta az intézmény jövőjét. Sokszor elhangzott, legyen ez önálló emlékmúzeum a szentendrei kismúzeum nélküli alkotók anyagának bemutatására. De mások egy vidéki nívós nemzetközi multikulturális bemutatóhelyben látták a jövőjét. A megnyitás óta eltelt években kiállítások sorában láthattuk a régi művésztelep és a körülöttük, lévő régiek műveit, Nagybánya szellemi örökségének továbbélését a Kárpát medencében a trianoni határokon innen és mögött. Helyt adtak a MűvészetMalom termei nagy egyéni évfordulós kiállításoknak, de a város nemzetközi kapcsolataiból következően külhoni művészek bemutatkozásának is. Adott helyt iparművészetnek és néhány napra helyi ifjaknak is mint ahogy szobrász biennálét is rendeztek a házban. De mindezt végigkísérte a piros fonal "kell a MűvészetMalomban színház, nem kell ide színház, személyeskedő mondatoktól sem mentes vitája. Mint ahogy Öcsike nehéz zenei és performance fesztiváljai is. S hogy ne kelljen a városházának a művészekkel való álladó konfliktusokban örlődnie a közművelődés és kultúra városi ügyeiben, erős nyomásra a Malom Kuratóriumra testálódott át a feladat, legyen kitalálója és szervezője a kiállításoknak úgy, hogy döntéseiket a hivatal és a művelődési ház gárdája, amely pénzt adja és a felelősséget vállalja, vakon elfogadja. Persze ettől még voltak kisebb összezördülések már csak abból is, hogy a gazda, a város, folyamatosan kevesebb pénzt tudott csak adni, mint azt a szervezők elvárták volna.
Nagybányai művészek
Járt a Malomban évtizednyi fennállása alatt párt hovatartozás megkülönböztetése nélkül vagy tucatnyi miniszter és szinte minden nagykövet. Volt, hogy az informális szentendrei kormányülés után szinte az egész korabeli Orbán kabinet meglátogatta. Ettől persze még valamilyen rejtélyes ok miatt, csak a szoclib kormányok alatt jutott pénz az elkezdésre és befejezésre. Sőt olyanok is akadtak, mint a kétezres évek elejének olasz nagykövete, aki külszolgálata lejárta után is dolgozott azon, hogy összehozzon Szentendrével egy olyan olasz kisvárost, amely hasonló képzőművészeti adottságú mint mi. Jártak itt külhoni kormányfők és mindenféle protokoll vendégek a kiállítások megnyitóin és inkognitóban egyszerű fizető látogatóként hétköznapokon. Voltak tervek, mely szerint azért legyenek populáris kiállítások, hogy a szentendrei közönséget becsábítsák a MűvészetMalomba és történt kísérlet arra is, hogy pénzteremtő több műfajú intézményként vállalatok használják időnként a házat jó pénzért. Volt itt nagy érdeklődéssel kísért, háromszáznál több vendéges megnyitó, amelyet heti három fizető vendég érdeklődés követett a kiállítás ideje alatt. Sőt még arra is volt kezdeményezés, hogy interaktív tárlatvezetéssel vonzzák be a házba az utcán ődöngő turista tömeget és meghívóval szervezett tudományos igényű tárlatvezetés is szerény érdeklődéssel. Volt hogy három autóbusznyain jöttek Zágrábból az egyik megnyitóra és olyan Nemzetek Karácsonya rendezvény is volt, amikor a tömeg miatt az érdeklődők csak egymás lábán állva fértek el.
Zajos sikerek és csendes csalódások jellemezték az eltelt időt, de Szentendre nem lett mint valamikori vágyainkban gondoltuk, a magyar Kassel, a MűvészetMalom pedig a Tate Gallery. Persze a megnyitás óta az idegenforgalom és a kultúrára költhető pénz is sokat csökkent. Ma már a város legtöbb pénzzel finanszírozott intézménye nem a malom és a teátrum, hanem Vizes8 Uszoda.
Calcata
Szóval itt vagyunk most. Hiányzik egy jól megtervezet koncepció és kivitelezhető program, olyan intézményé amely Szentendre zászlóshajója a minőségi turizmusra való váltásban. Ez bíz már nem csak szűken vett művészeti probléma, ez már a város túlélésének feltétele is. Mert mint azt az egyik szentendrei egyetemista vagy tíz éve írt szakdolgozatában pontról pontra bizonyította, nem lehet külön Szentendrét és külön a MűvészetMalmot „eladni” ezt csak értelmes és jól átgondolt formában együttesen lehet megtenni. Ő azzal érvvel, hogy Szentendre a mai városok közötti kíméletlen versenyben csak úgy tud talpon maradni, ha a területén lévő kulturális turisztikai intézményeit, szolgáltatásait mint egy hajóflottát összehangoltan irányítva veti csatába, a Skanzen repülőgép anyahajótól, a magángalériák kis fregattjaiig mindet, jó és számukra is hasznos feladattal. S ebben a flottában kell és lehet a MűvészetMalom a zászlóshajó, amitől és által ismertetik meg város ereje, értéke. Egyébként csak mint egy valamikor volt hangulatos de jelentéktelen kis tengeri öböl, amelyet a Skanzen anyahajó foglal el, marad fenn Szentendre az utókorra.
Farkas Ádám
Megalakult és mint hírlik a napokban ülésezett a Malom Bizottság amely a polgármester irányításával és Farkas Ádám szobrászművész szakmai vezetésével volt hivatott eddig a MűvészetMalom koncepciót előkészíteni. De eddig az előkészítő felméréseket, szükséges tanulmányokat meghatározó elképzelés sincs az asztalon. Van ugyan néhány dolgozat, mint a legutóbbi a kultúrkáefté által készített rövid írásocska, amely a helyi szakmai közvélemény előtt elvérzett és van úgy hetven-száz oldal többségében már publikált felhasználható írás is. De ezek összegzése, az eddigi működés tapasztalatainak értékelése, a szükséges háttértanulmányok hiányoznak. Ráadásul mint azt pletykálják, a szakmai elnök Farkas Ádám sem kívánja tovább folytatni ezt a tevékenységet, így nem tudni mikorra készülnek el az intézményt a magyar és a tágabb szakmai környezetben elhelyező vízió, a szentendrei turizmust és a MűvészetMalom szinergiáját feltáró és ebben a tennivalókat meghatározó dolgozat, hogy a MűvészetMalom koncepcióját el lehessen készíteni.

Úgy látom sokan azt sem értik miért szükséges ez. Azt ugyan tapasztalják, hogy a legjobb szándékkal, szorgalommal kivitelezett kiállítások is látványosan megbuknak az érdeklődés minimális hiánya miatt, de ezt letudják azzal, hogy ez a globalizáció rossz következménye, a nép elbutulásának eredménye, arra nem is gondolva, hogy lehetséges, a rendezőkkel van a baj. Nem értik, csak elviselik a kort amelyben élnek.

 
2011. szeptember 8.
Bevonulás, induló nélkül
(egy bizottsági ülés margójára)
 
Előtérben Szondy Andrea, mikrofonnal kezében
az asztal tulsó felén Kolti Helga
Minden politikus titkos vágya, hogy amikor megszólal, képviseli választói érdekeit, kifejti véleményét egy-egy üggyel kapcsolatban, szavait választói széles körének érdeklődése kísérje, tudják, lássál mit is tesz ő a hazáért, városáért a testület vagy a bizottságok sokszor éjfélekig elhúzódó ülésein. Mert ezt legtöbbször szűk körben, képviselőtársai, egy-egy kitartó szakmai segítő, no meg a hivatal, estéiket is feláldozó önzetlen munkatársai között végzi. S mert az érdeklődés hiányával szembesülve kell végeznie munkáját, megszokja, hogy számára alig-alig adatik meg a széleskörű érdeklődés, a jól végzett munkáért járó közösségi elismerés kellemes érzése. Legalább is én gyakran éreztem valami hasonlót, több évtizedes közszerepléseim alatt. S hogy ez az érzés előjött bennem, annak oka, hogy tegnap résztvevője voltam, már mint civil, annak a bizottsági ülésnek, amely bizony tömeges érdeklődésűre sikeredett.
Amikor a minapi, a Műcsarnokban nyílt kiállítással a Bizottság Együttes, a nyolcvanas évek progresszív kultusz-együttesének három prominense Bendzsi, Laca, Öcsike éppen a Parnasszusra tart, hogy majd a nagyok csarnokában piedesztálra állíttassanak, Szentendrén a képzőművész-közösség csendes többsége, kénytelen volt felvonulni a városi Oktatási és Kulturális Bizottság ülésére. S bár ehhez igencsak hiányzott Verdi Aidájának bevonulási indulója, különösen az elefántok, mégsem mondható el, hogy e szerdai összejövetel bájos leányzsúr hangulatúra sikeredett volna. Miként a Verdi darabban "miközben az ember azt hiszi, hogy az Aida csak egy operavicc, csinnadratta és a szabadtéri előadások homokjába pottyantgató tevék és elefántok felvonulása, igazából összetett és kegyetlen történet, és a végére aki nem halt meg, az is örökre boldogtalan."

Az asztalnál balról- jobbra Pinté Adám FIDELITASZ, bizottsági elnökhelyettes,
Magyar Judit MSZP-s képviselő
S bár nem volt ennyire tragikus e bizottsági ülés végkifejlete, a művészekben felgyülemlett indulatok egy-egy nem túl jól sikeredett elnöknői mondatra, vagy Kolti Helga előterjesztő előadásának bizonyos kifejezéseire a hallgatóságban mégis áttörték a türelem és jó ízlés keskeny falát. Ugyanis, tegnap délután 3 órakor kezdődött a városházán az elmúlt öt év, a szentendrei képzőművészeti közösség számára egyik legizgalmasabb Oktatási és Kulturális Bizottsági ülése, hisz az új vezetésű városi kultúrkáefté terjesztette elő koncepcióját, többek között arról is, mit gondol a MűvészetMalom jövőbeli működéséről. Ami persze a témától még lehetett volna a szokásos csendes, a képviselők egymás politikai nézetkülönbségeit homályban hagyó munkás délutáni bizottsági ülés is, de mert az előzetesen nyilvánosságra hozott írás az érdekeltekben felháborodást keltett, keményebb jelleget adott a bizottsági együttlétnek. Ugyanis néhány nappal elébb, a képviselőtestületnek szakmai tanácsokkal szolgáló, de valódi döntésekre nem jogosult, inkább csak elnevezésében fontosnak tűnő grémium, a Művészeti és Műemléki Bizottság ülésén napvilágot látott káéfté vezető írásában, olyan elképzelések sorjáztak, amelyek a helyi művésztársadalom egy részének indulatos nemtetszését váltották ki.
Páljános Ervin bizottsági tag, szobrász
Ezért vagy két tucat szentendrei művész sorakozott fel az ülésre. Érzékeltetve a bizottság tagjaival, hogy számukra elfogadhatatlan ez az írás, amelyet dr. Török Katalin blöffnek, míg mások fércnek tituláltak. S amelyet Mélyi professzor úr is jelképesen darabjaira tépett és a papírkosárba hajított írásos szakmai véleményével.
De hát mit várhatott bizottság vezetője attól a kényelmetlen helyzettől, hogy míg ők a teremben székeiken ültek, a szentendrei művészközönség prominenseinek többsége a fal mellé állni kényszerült, mintha a valamikori régi iskolai büntetésben "falhoz állításban" részesültek volna. Mintegy, kényszerűen érzékelve annak látszatát, mintha a bizottsági ülésen való részvételük, a nyilvánosság itt Szentendrén nem állampolgári joguk és a demokrácia egyik legfontosabb elve és gyakorlata lenne. Amelyhez persze az olyan mondatok, mint " Megengedtem, hogy ide jöjjenek" 'Ne nevessen! " és hasonló a választópolgárokat kiskorú iskolai tanulónak tekintő megszólalások csak mint olaj a tűzre eredményűek voltak. Az igazság kedvéért, azt is be kell vallanom, hogy Zakar Ágnes bizottsági elnök asszony jól állta a sarat, végezte elnöki dolgát csak azt nem érzékelte elég erősen, hogy bíz a választói érdeklődést, aktivitást és tetszésnyilvánítást egy demokráciában nem szokták akadályozó tényezőként értelmezni. A képviselők többsége udvariasságból és a tömeges jelenlét meglepetésétől leginkább hallgatott. Nem is tehettek sokkal többet, mert a kialakult helyzet, erre az alkalomra felülírta képviseleti demokráciát, így igazán nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, különösen azzal a különbséggel, ami abból adódik, hogy közszereplőként nekik többet kell eltűrniük. Páljános Ervin sem segítette hallgatásával a feszültség a feloldását, akinek pedig az lett volna a nem kötelező teendője, hogy közvetítsen a bizottság és kollégái között, mintegy folyamatosan oldva a feszültséget, hiszen nem csak mint a bizottság szakértője tagja a grémiumnak, de mint szobrászművésznek is együttérzéssel illett volna viseltetnie kollégái iránt. Az pedig sem a bizottság vezetőjének, sem (a jegyzőnek,) a hivatal jelenlévő emberének eszébe sem jutott, hogy a testületi ülés feltételeit biztosítsa, jelen esetben azt, hogy az érdeklődő választópolgárok ne megalázó feltételek között gyakorolhassák állampolgári jogukat, azt hogy személyesen láthassák, ellenőrizhessék az általuk választottak értük végzett munkáját.
Aztán voltak más furcsaságai, számomra értelmezhetetlen mondatai is ennek a vitának. Mint az "- ide jöttek kameráikkal" vagy a hatáskör és mint ott a helyszínen kiderült, a testület tagjai által sem ismert összetételű csoport, a Malombizottság ( csak elnevezésében, de jogkörében nem önkormányzati bizottság) feladatául átadni a koncepció kidolgozását: Hasonlóan érthetetlen számomra a káefté vezetőjének azon nyilatkozata, hogy a beterjesztett koncepció nem volt nyilvános anyag, mintegy megvádolva a polgármestert azzal, hogy e dolgozatot a Műemléki és Művészeti Bizottság, magyarán a civilek elé vitte, szolgálati titkot sértett. Miként az is, hogy a Gulácsy kiállítás négy hónapon belüli, a MűvészetMalomban való megrendezéséért személyes, magyarán anyagi felelőséget vállal, miközben előzőleg arról beszélt, hogy ez ügyben még csak tájékozódott, sem pénz, sem szerződés nem áll rendelkezésére.
Szóval hosszú és egymást időnkét megkarcoló ülés volt, azzal a kifejlettel, hogy az elnök asszony bejelentette, a koncepcióról időpont egyeztetést követően rendkívüli bizottsági ülést hív össze a következő hetek valamelyikén, ahova a polgármesteren kívül más érdekelt szereplőket is meghív. De számomra más érdekes tanulsága is van ennek az összejövetelnek. Mintha kezdene interaktívvá válni a helyi politikai élet. S az új közösségi médiumok elterjedése után ma már az a jellemző, hogy a tartalmakat is a közösségek határozzák meg. Hát, kedves volt képviselőtársaim emiatt sem árt felkötni a gatyát!
2011. szeptember 5.
Kontár kukacoskodás
/egy közpark kapcsán/
 

Amikor még a mai Silhouette (Rodin)
kávézóig öntött ki a Duna
Szóval, itt van a két még szabad városi zöldterület beépítetlenül, a Postás strand és a Czóbel park. Amellyel kapcsolatban valamilyen rejtélyes ok miatt évente merül fel annak gondolata, hogy be kellene építeni. Vagy ha nem is beépíteni teljesen, de legalább valamiféle műtárgyakat telepíteni rá, bekeríteni tenisz vagy más sportpályának,,játszótérnek. Mintha még mindig a természet legyőzésén, meghódításán és nem megóvásán, a természettel való értelmes együttélésen gondolkodna az emberiség műveltebb fele. Olyan megoldások vetődnek fel időnként kedves és értelmes emberektől is, mintha még a hatvanas éveket, a magas légköri és tengeralatti atomrobbantások "szégyenletes " korát élnénk.
Mint tudjuk Szentendre túlépített,- nem a mai önkormányzat hibájából- kevés a zöldterület. Különösen a közösség által is használható felület a Dunakanyar körút és Duna által határolt részen. S mert úgy tűnhetek fel mint valami őskonzervatív, a minden változást ellenző, a haladást akadályozó, hát elmagyarázom mit is gondolok erről. Mit tennék, mit változtatnék ezeken a zöld területeken, ha erre bármiféle befolyásom is lenne.
Rögvest hozzáteszem, sem tájépítészethez, sem kertészmérnöki tudományokhoz nem értek, a kertről, természetről legfeljebb annyi tudok, mint aki egy rózsakertészetben nőtt fel 1950 és 1988 között, s látta, hogyan bánnak szülei a földdel, a növényekkel. S szemléletemről talán annyit, hogy jobban becsülök egy mezei virágot természetes környezetében, mint az agyonnemesített eredetileg a világ másik felén élt és onnan származó villódzó színű trópusi csodát. A "tán csodállak, ám de nem szeretlek " viszonyban vagyok ezekkel és a mai megoldások egy részével. Persze annyira nem vagyok ragaszkodó régi flóránkhoz, hogy ne fájna, amikor a városi törökgesztenyéink pusztulását látom, vagy ne örvendeztetnének meg a Duna-parti sétány csodás virágzó mályvái.
Szobor park 1965
Szóval, most itt van a tágabb értelemben vett Czóbel park, ahova a jó szándék és a pályázati lehetőség okán „családbarát turistapihenőhely”-et képzelnek el a TDM-esek. Segítendő a családokat, akik babakocsival és gyalogosan tucat számra lepik el időnként e területet, futkároznak, játszanak piknikeznek. S hétvégeken számtalan, vélhetően Budapestről jött családot lehet itt látni focizni, játszani. S hogy ez nem csak látvány kérdése számomra, arról annyit, hogy erős kötődésű hely ez nekem, mert a közelben lakván már az ötvenes években itt játszottam, bújócskáztam környékbeli barátaimmal. Pedig akkor még az Ábrányi villa kertjét kerítés zárta el az úttól és a Czóbel park helyén bekerített gyümölcsös mellette szabadföldi rózsakert volt. Amelyek vagy másfél méterrel lejjebb, a Duna parti út másik oldalán látható szinten terültek el. Aztán a hatvanas évek közepén szoborpark létesült gipsz másolatokból az Ábrányi, az akkori Szülőotthon kertjében, hogy ezután már csak belépővel engedjék be az érdeklődőket. S csak e program bukása, majd Czóbel halála után egyesült és lett közpark a két területből. Ekkortájt épült a Kerényi pavilon is, amely ma Silhouette Art Kávézó néven, a régi Rodin design megtartásával, láthatóan keresi helyét a város turisztikai, kulturális életében.
E területet öt éve találta meg önmaga kulturális céljainak megvalósítására, a hamarosan ismét átalakuló, kistérségi hivatal. Amely legutóbb, a Pilisi Tekerő (egyébként sikeres rendezvény ) indító és érkező állomásaként működött tömegrendezvény színhelyéül.
Szóval itt van ez a tér, csiklandozva a magukat Szentendre megújításában megmutatni akaró ifjú politikusok fantáziáját. De hát itt vagyok én is, mint nagypapa, aki három unokával hetente legalább két alkalommal ide járok és úgy látom, máig sem sikerült megtalálni a terület jó továbbalakításának megoldását. A napokban a testület élé kerül két projekt is, amely itt kívánja meglelni helyét. A városi japán kert és a „családbarát turistapihenőhely”, a dombtetőn a kamasz-rombolás áldozatává vált Wachsler-féle játszótér helyett.
Pilisi Tekerő 2011
Szóval, mit tennék én, (valószínűleg ez a kutyát sem érdekli)) hogy a mainál gyermek- vagy családbarátabb lehessen e terület? Először is úgy használnám amilyennek az élet a gyakorlat átalakította. Nyáron játszó- és sétatérnek, olyan kis belvárosi rétnek ahol jó leülni a fűbe a gyerekkel, pokrócon napozni, labdázni játszani stb. Télen meg csúszkálni, szánkózni a dombról, mint ahogy a lurkók tették ezt eddig is. Ezért először is elhordatnám azokat a hatalmas köveket - Hála Istennek! egy részük már eltűnt innen Erika Rodin-koncepciója felszámolásával- amelyek eredetileg a presszót és a parkoló autókat védték a szánkózó gyerekektől, amik miatt a szánkózó kicsik egy életre nyomorékká törhették volna magukat. S ha már védő kell azért, hogy a gyerek ne csússzon ki az útra szánkójával, ne menjen bele a pavilonba, ne karcolhassa meg az autót, hát erre megfelelő eszközt és módszert ( hálót) használnék miként teszik ezt a pályákon az alpesi országokban. Sürgősen kijelölnék új, parkolásra alkalmas helyet az autóknak, hogy ne a gyalogosoknak szánt útszélt foglalják el itt, azért, hogy a kisgyermekes, babakocsis szülőknek ne az út közepére kelljen kényszerülnie. Javaslatom: az autók parkoljanak a volt 11-es úton, hisz a városi többség szándéka ma is az még, hogy a Duna- parti út ne csak az átmenő forgalom érdekeit szolgálja ki. Aztán átvizsgáltatnám, hogy milyen bokor, cserje van itt amelynek bogyója, termése, levele mérgező, hisz az ide kijáró mai szülők növényismerete ma még olyan, mint a nyugdíjas klub tagjainak internetes felkészültsége. Ezeket a növényeket fokozatosan lecserélném lehetőleg tájbarát, valamikor itt is fellelhető fákra, cserjékre, füvekre.
Nos, mint az előbbeikből is látszik, azzal én is egyetértek, e park-féle legyen elsősorban a gyermekeké, a családoké . Persze úgy, hogy a kamasz és idősebb is használni tudja. Ettől persze még nem gondolom, hogy a lakótelepi mintára ide is homokozót kell telepítetni. Már csak azért sem, mert ha nincs bekerítve, őrizve, rendszeresen karbantartva, a kutyások miatt sokkal inkább gyermekfertőző, mint homokozó lesz. Felmérte valaki, hogy hány kutyát sétáltatnak itt naponta? Hisz ezen a környéken nincs kutyafuttató ( magyarul, szarató hely) ezért ide járnak a kutyások a Szamárhegyről. Kérem, aki nem hiszi, nézzen körül itt estefelé és kora reggel. Sőt, ha kell azt is képekkel tudom bizonyítani, hogy a családok akik ide kirándulnak, nem csak a gyereket, de kedvenc kutyusukat is hozzák magukkal, hogy végre fusson egyet. Ami ugye tudjuk, mit jelent a valóságban.

Szanatórium kút
Ma a szemben lévő kapu helyén a Vadász vendéglő van
Én ha lehetne, nagy barátja lennék annak, ha itt nem urbanizált gyermekkaloda épülne műanyagból, betonból, gumiszőnyeggel, hanem természetes gyermek játszóhely fűvel, fával, bokrokkal, vízzel. Mert mi is a homokozó? A természetes homokföveny korcs mása. Mi a mászóka ? A természetes élő fa gyenge másolata. Mi gumiszőnyeg? A rugalmas föveny posztmodern utánzása.
Miért ne lehetne itt Szentendrén szakítani a hatvanas években standardé vált kényszermegoldásokkal az emberekre kényszerített divattal. Európa boldogabbik felén ma már nem divat urbánididotának lenni. Sokkal inkább, ha lehet az új trend, a vissza a természethez, természetes megoldásokhoz. A gumifüvet, műanyag mászókát, hagyjuk meg a betonrengetegben élőknek, számukra ez kényszerű és szükséges megoldás.
Szóval én a vizet is használnám itt. Már csak azért is, mert ezen a területen (Wein-féle kertben, a volt Rodin előtt tíz méterre, a Régi Művésztelep területén, sőt a volt Szanatórium kút is) hét forrás volt valamikor s néhány még napjainkban is egy -egy csapadékosabb időszak után a felszínre tör. Szökőkút, csobogó, tavacska, tocsogó, madáritató megoldások mind-mind szóba jöhetnek, persze jó tájépítészeti és értő munka eredményeként. Ezért is én óva intem az önkormányzatot "szocialista brigád vízvezeték cső hintája" megoldásoktól, még akkor is, ha ez egyszerűbb és olcsóbb.
S bár nem szívem ügye ezen a tágabb területen a Japán kert megoldás, még is el tudom fogadni, mert elképzelője fellelte a terület víz-adottságát és erre megfelelő megoldást nyújt. S bár szerintem elképzelője kényes megoldást választ, hisz japán kert címén, tucatnyi gagyi található Európában is, de tételezzünk fel a jót, hogy tisztes megoldásokat fog használni.
 
2011. augusztus 18.
Művésztelep 2.
/írás megnyitó helyett /
 
Balról a második Lásztity Péter
A Szentendrei Nyári Nemzetközi Szerb Művésztelep, amely immáron 18 éves múltra tekint vissza, tegnap nyílt meg. Lelke és szervezője Lásztity Péter (Pero) a Szerb Fórum vezetője, aki korábban a magyarországi szerbek kisebbségi önkormányzatának elnöke is volt, és aki az egyik régi magyarországi szerb értelmiségi család leszármazottja, Szentendrét jól ismerő, a város szerb múltját tisztelő és értő kisebbségi vezető, és akinek oroszlánrésze volt és van abban, hogy ez a művésztelep a mai napig él és működik. Mert ha ez csak szentendreiek támogatásán múlt volna korábban is,( Szentendre város és a helyi kisebbségi önkormányzat) valószínűleg már régóta csak a kulturális emlékek között tartanánk számon, mint a valaha volt Vajda Lajos Szabadiskolát. Azért említem itt meg e vajdás legendás művésztelepet, mert egy ponton azonosság van a két művésztelep között, ez pedig az, hogy mindkettő több évig,- a szerb 18 évig- a Szerb Klub Paprikabíró utcai épületében és kertjében volt. Itt kell, hogy meglékezzek Dzsekiről, aki vállalta, hogy 1980-as évek közepén megalakítja a helyi szerb kulturális egyesületet, amelyet már betegen is teljes energiával és nagy sikerrel végzett, s amely távlati céljainak megvalósítására, közöttük egy szerb nemzetközi művésztelep létrehozására a Városi Tanács, nem utolsó sorban dr. Szini támogatásával, a volt Vajda tiszteletes-féle, a Castrum ásatási céljára kisajátított épületet átadta, s amely aztán az egyházi kárpótlás keretében végleg a szerb közösség kezébe került. Az már a sors fintora, hogy napjainkra az egyre fogyatkozó, ma már csak néhány tucatot számláló Szentendre és környéki szerb közösség ezt az épületet nem tudta felújítani, s most már nyári művésztelepnek sem alkalmas.
Pero Art Centar
No, de ne merengjünk a múlton, hanem lássuk, miről is van szó! Van és él, egy szerintem a városnak is fontos intézmény, ha nem is kellő támogatottsággal, ami jó hírét viszi Szentendrének, és a város minden egyedisége és sajátossága tekintetében ( szerb múlt, képzőművészet, minőségi turizmus ) ízig-vérig szentendrei. Magyarán szólva úgy smakkol a városnak, mint Edith Piafra Coco Cahnel little black dress-e, fekete kiskosztümje. Mikor azt írom "nem is kellő támogatottsággal" nem mindenáron pénzre vagy a helyi önkormányzatra gondoljanak. Sokkal inkább arra a tényre, hogy nagyobb részt a helyi kulturális közélet vezetőinek, az idegenforgalmi és helyi sajtónak, részben a helyi szerb vezetőknek róható fel, hogy eddig nem sikeredett kellően erős propagandát kifejteniük érte. Pedig mind a művésztelepi program, mind a kiállító művészek egy része, nem a piskóta (futottak még) kategóriából valók voltak itt.
 
Vlado Paradinovity
Nekem az egyik legemlékezetesebb kiállítás a 2002-es volt.
Mint tudtuk, de az tegnap kiderült, az egyik fő szponzor, a belgrádi Pero Művészeti Központ, amely egyben az egyik jelentős, Belgrád szívében a Vracarban lévő magángaléria, amely támogatásával és hathatós szervezési munkájának segítségével működik a művésztelep. Ez számunkra több dolog miatt is érdekes és példamutató lehet. Ugyanis Vlado Paradinovity a Galéria alapítója és a mostani vezetőjének apja után, aki elkezdte a szentendrei projektet is, Milán fia továbbviszi a programot. Itt van művésztelepen, - augusztus 17-től, -28-ig - s amitől érdekes az ő személyisége, hogy ő maga is festőművész, s mint az internetről sikerült kibogarásznom, a mai európai képzőművészeti törekvések értője és kedvelője. Nem véletlen tehát, hogy fiatalokat hozott magával Szerbiából a mostani művésztelepre. Ez két dolog miatt is fontos. Egyrészt, mert ők ugyanúgy beszélnek angolul, mint a magyarországi ifjak, másrészt, mit azt többen, a szerb konzul és Lásztity Péter is kifejtette, közöttük könnyebben kialakulhatnak kapcsolatok, barátságok. Aztán az sem lehet mellékes, hogy a nemzetközi együttműködéseink közül ez az egyik, ha nem az egyetlen, amelyben nem a magyar pénzforrás és szervezés a döntő, hanem az egyik résztvevő külföldi félé. Magyarul energíát és pénzt áldoznak külhoniak olyan dologra, amiből nem csak ők, de a vendéglátó város is profitál. Talán már szakítani kellene a Nyugatról-Keletre irányuló lenyúlósdinak, mert ma pld. a nemzetközi statisztika szerint, Erdély gazdasága eredményesebb, mint az anyaországé, ott is vannak milliárdosok ma már szép számmal, akiknek érdekes lehetne egy anyaországi kulturális projekt, de mintha az együttműködés vissza irányban nem akarna működni. Helyi és kissé kesernyés példája ennek az a szentendrei bogdányi utcai erdélyi vállalkozó, aki immáron harmadik több tízmilliós házát építteti, de szentendrei jótékonysági vagy közcélra nem kíván áldozni.
Néhányan a résztvevők közül
A magyar elnökség alatt, jó és példamutató együttműködés alakult ki Horvátország uniós csatlakozásának segítésében a két ország vezetői és civil szereplői között. Bizonyosan érdemes jól segíteni Szerbia hasonló törekvéseit is, amelyeknek egyik meghatározó színhelye, múltjából, történelméből és adottságaiból adódóan éppen Szentendre lehetne. Mert emlékezzünk csak, milyen előcsatlakozási programokra és eseményekre lehetett uniós forrásokra pályázni, uniós és a csatlakozni kívánó országok közösségeinek együttesen. Gondoljunk csak a nemrégiben nagy sikerrel megtartott European Peoples’ Festival szentendrei rendezvényére. Aztán itt van a művésztelep nemzetközi jellege. Korábban szlovén, horvát és orosz művészek, mint ahogy ma is boszniaiak és montenegróiak, bolgárok vesznek részt a magyarokon kívül. De ha megkérdeznénk a városháza külkapcsolatokkal megbízott munkatársát vagy a KFT vezetőjét, hogy ajánljon maribori galériát együttműködésre, bizonyosan zavarba jönne és nem is értené miért őt kérik ilyen dologra. Pedig mennyire jó lett volna ebben az évben ha a művésztelepen sikerül kassai és maribori képzőművészt is vendégül látni, hisz 2012-ben a szlovén város Európa kulturális fővárosa, mint ahogy 2013-ban Kassa.
 
2011. augusztus 15.
Festés, én, meg a turizmus
 
 
Amikor mint nyugdíjas vízfestő, belekeveredtem a helyi képzőművészeti életbe, barátaim és ellenfeleim elkezdtek elhelyezni azon kétszázas palettán, amit a szentendrei képzőművészet mai alkotói tesznek ki. E virtuális besorolás persze nagyon eseti és szubjektív, de nagyon kemény és kritikus is, nem mindig, sőt legtöbbször nem a besorolt festő, szobrász stb. önértékítélete szerinti. Ebben a mércében olyanok is vannak, mint az, hogy a delikvens hányszor és kikkel állított ki, mennyire progresszív és mennyire a közízlést kiszolgáló műveivel. Milyen a szakmai felkészültsége, magyarán tud-e rajzolni, festeni, bár ez időnként megbocsátandó a progresszió élharcosai körében. Mennyire vallja és tartja be a művész-közösség legkisebb közös többszöröse szerinti etikai szabályokat, és még sokféle más értékmérőt, a népszerűségtől a szakmai elismertségig sokmindent. E mérce tartalmazza az ítészek véleményét éppúgy, mint ahogy azt is, hogy milyen a hazai és nemzetközi szakmai elismertsége az alkotónak, de benne van a szakmai kommunikációs teljesítmény is. Hogy ne rébuszokban beszéljek, attól még, hogy valakinek több szobra is áll a városban, egyáltalán nem biztos, hogy a városi képzőművészeti rangsor elején található. Azért, hogy ne kerüljem ki a rám vonatkozó ítéletet, úgy fogalmazhatok, hogy megítélésem, megbocsátották, hogy erre az eddig általam nem gyakorolt területre tévedtem. S ha valaki azt hinné, hogy ez nem jót jelent az én olvasatomban, az téved.
Fiatal korom óta, kisebb-nagyobb kihagyásokkal figyelemmel kísérem a szentendrei képzőművészeti életet. De amikor 2008. július 17-én ecsetet vettem a kezembe, hogy nyugdíjas vasárnapi vízfestő projektem elkezdjem, úgy gondoltam illik egy kissé alaposabban körbenézni a festők és az alkotások között. S bár korábban elegendőnek tartottam fiatalkori dr. Dombi-féle művészettörténeti kurzusokat, vagy a hetvenes évek elején a Corvina kiadásában megjelent a Herbert féle " A modern festészet"nyújtotta korlátozott tudást, -a könyv tinédzser kori bibliánk volt, amelyet rongyosra olvasva adogattuk egymásnak -, no meg az akkortájt megjelent regényekből szedett-vedett ismereteket. Amely a Hammingvay-ekkel és Tizennégy karátos autóval, Barcsay Jenő Művészeti anatómiájával sajátos agyi katyvaszban töltötte meg fejünket. Az ismeretek rendezése csak később folyt le nálunk, farmeros tarisznyásoknál. Akkor történt meg, amikor már nem csak eltévedt híradásokból, csempészett Flash Art-okból olvasgattunk, de értelmesebbjeink már jól bírtak külföldiül, főképpen az angolt. De volt előnyünk is abból, hogy itt vidékieskedtünk e városban, mert szentendreiek lévén lila indigóval gépelt átütő papíron keringett közöttünk néhány Hamvas szöveg, mint ahogy 600 forintért meg lehetett vásárolni a szentendrei maszek antikváriumban a Lyka-féle Művészet teljes sorozatát egybekötve.
Bice Curiger
Szóval, otthagyva politikát hozzáláttam önként és senki által nem kényszerített érdeklődéssel körbenézni e világban, különösen a fine art, ezen belül is az akvarell területén. S csodálkozva vettem észre, a mások által már jól ismert dolgokat. Hogy művészeti piac globalizálódott, de fene módon ám, hogy ma szinte ugyanott kínálnak tízezer és ötven dolláros képeket. Portálok vannak amelyeken 250 000 képzőművész alkotásaiból válogathat az online vásárló. A Kínában készített olaj másolaton megvásárolhatja a klasszikus művek másolatait az erre vágyó. Ha valaki pólón vagy poszteron vágyik látni a klasszikusokat, annak ma nyomtatva rendelkezésére áll a világ képzőművészeti kincse. Jól menő ( jól kereső) festői vannak, ha házad, kutyád, macskád, lovad, papagájod vagy magad akarod festményen látni, csak egy fényképet kell küldened a cégnek. Szóval, hogy szó sincs már csak a galériákról, mert azok ma úgy működnek, mint a közösségi oldalak, folyamatosan ellátnak információval, rajongói oldalakat, közösségi akciókat, kampányokat szerveznek, online szakértői szolgáltatásokat működtetnek stb. Szóval, ez már nem az a világ, amit én anno megismertem. Itt már a képzőművészet alapkutatása, nálunk ezt progressziónak szokás nevezni, a tárlat-művészet élén a nagyokkal Tate stb.összekombinálódott a sajtóval, az online és offline médiával. Ezért nem véletlen, hogy a idei Beinnale képzőművészeti kurátora Bice Curiger éppen a Tate Múzeum folyóirat szerkesztője.
De rá kellett döbbennem arra is, hogy hogyan vált el a turizmus-művészet a valamikor volt utcai alkotástól. A Place de Terte ma már profi üzletág része, ahova azok és úgy ülnek ki, akik a legjobban csinálják a turizmus festészetet. Toscanaban és a francia riviérán a cot da sure-on olyan akvarell-szátrok vezetik a tiznapos művésztelepeket komoly pénzért, mint Alvaro Castagnet, Zbukvic vagy Antônio Júlio Giacomin ismert alakjai, bár egy-egy akvarelljük legfeljebb 1500 dollárért kel el, ami az első kategóriában baksisnak számít. Régóta igaz az is, hogy már nem az utcán fedezik fel a tehetségeket, mert azokat futball tehetségkutatókhoz hasonló emberárusok kutatják a világ minden, de legfőképpen szegényebb tájain, Afrikában és harmadik világban. Kínai képzőművészetről meg, napjainkban tizenhárom egyetemen oktatják korszerű épületekben, s hogy mennyien vannak, arról meg elég ha leírom, hogy csak doktori szinten ma 8000-en tanulnak kínai egyetmemeken képzőművészetet.
 
Mélyi József, a Képzőművészeti Egyetemen egyetemi tanársegédje. Németh Lajos-díjas

Szóval itt van e műfaj, no meg Szentendre. Az alapkutatás ágazatában, a képzőművészet progresszív műfajában jó kvalitásokkal, érdekes személyiségekkel, és a hetvenes évek óta hagyományokkal. Ami természetes módon vonzza a fiatalokat és érdekes lehet a szakmai közélet, a gyűjtők és tehetségkutatók számára is. Már csak azért is, mert féltucatnyian élnek vagy járnak ki alkotni Szentendrére, főállású vagy óraadó tanárai a Moholy Nagy- és a Képzőművészeti Egyetemnek. A napokban zárt az "Aktív rezisztencia" című művésztelep, amelyet immár az ötödik alkalommal rendezett meg az Omkamra, Vajda, Experiment művésztársaság. Az Új Média Művésztelep, a magyar és külföldi művészeknek adott lehetőséget a közös munkára. Ez a hírvivő érdekességet adó, szakmai elismerést szerző eseménye lehetne a városnak, de műfajából adódóan aligha lesz érdekes a tömegeknek és a minőségi turizmusból is csak kevesek, a híres embereket mozgathatja meg. Propaganda értéke, imago teremtő vonzása azonban szükséges és pótolhatatlan Szentendre számára, persze ha nem csak a festők városa, de a művészetek városa címre is igényt tart. Aztán itt van a második vonal, a galériák, ami persze lehetne nagyon értékes is. Mit ahogy egyes elemeiben ma is az. Ez populárisabb műfaj, mint az előző, mert eladható művekkel jelenik meg, ahol már tetten érhetők és világosak a kapcsolatok az iparművészettel, a desinggel, a lakberendezéssel, a divattal, tehát olyan műfajokkal, amelyek nagyközönség számára érdekesek és befogadhatóak tudnak lenni. A galériások ezerrel figyelve a Sothebys, és a magyar nagyok rezdüléseit, megkísérlik kiszámítani merre, kire fog mozdulni a szakma, s ha jó orral beletalálnak és felvásárolnak egy-két leendő értéket, vagy második vonalbelit ugyanabból a műfajból, már jól csinálták dolgukat. Mert a galéria műfajokban az áru-érték viszony a domináns, ezért egyszerre kínálják a mait és a régit, teremtenek más galériákkal együttműködve, trendeket, divatokat, sztárokat helyben, országosan és régiókra kihatóan is. Bemutatnak és értékesítenek Európában közepes árú, nálunk értéknek számító, a teljes kontinensre szánt projekteket. Aztán itt van turizmus alsó osztályának képzőművészete. A portrézás, utcai festés és árúsítás, amely árfekvésében a 100 Euró alatti műfaj. Amit persze ettől még a turista központokban kvalitásos művekkel van jelen mint a velencei akvarellek. Ehhez jöhetnének olyan műfajok is, mint a street art a fényművészeti események, performance-ok pantomim stb.

 
Nos ezeknek a műfajoknak együttesével kell összhangba kerülnie a turizmus kínálatnak. Szentendrének nagy erénye lehetne, hogy van első vagy más néven progresszív kínálata, amelyet az egyenetlen galéria és túrizmus kínálat alapoz meg. Mert miről is van szó? Mindennek a helyén kell jól működnie, hogy hatásos és eredményes legyen. A galériák kínálatának éppúgy, mint az utcai árusításnak. Egyik a másikat segítheti, emelheti. S ebben van a városi turizmus-szervezőknek kulcsfontosságú szerepe. Ne akarják a progressziót olyan utca kínálatra kivinni, amely idegen műfajától, mert akkor mindkét fél sikertelenségre van ítélve. Hisz a progresszió polgárpukkasztani, meghökkenteni akar és nem szalmakalapban tábori állványa előtt hunyorító szemmel plein air-t festegetni. De ha ezt olyan megtervezetten és formában tudják megtenni mint a Kasseli Dokumenta, úgy lehet, kell és érdemes.
Stratégiai ágazat e városban a kultúra és művészet? Ez a kérdés. De ezt nem lehet összehangolás nélkül kínálni úgy hogy, abban mindenki megtalálja a maga érdekességét, üzenetét, áruját. Az utcán, éppúgy, mint a művészeti piacon vagy az igényesek a kisebb-nagyobb galériákban. Szentendrének még megvan a művészeti imagója, de minha ezzel a város nem tudna mit kezdeni. Hamarosan megnyílik a Szentendre éjjel-nappal s mint hírlik a fő attrakció a katonai fúvószenekarok menetelése lesz. Ám tőlem lehet, bár én hozzá jobban illőnek tartok egy korsó sört, a citrommal a tubást provokáló kamaszt, mint a Bacsay Múzeumban kiállított műveket. Csinálják, ha ezt jónak látják! Legfeljebb úgy járnak majd, mint a Stéger ház melletti udvaron a téli Szkíta pita, amely nyárra Kemencés lángossá a szelídült.

 
2011. augusztus 5.
"Beszélgetés"
némi tanulsággal
 
Gyülekező a Korona teraszán
Néhány napja udvarias meghívót kaptam amelyben arról tudósítanak, hogy elkészült és hamarosan bemutatják a Duna-kanyarban élő, alkotó, magukat az önkéntes regisztrációnak alávető képzőművészek almanachját. Bármennyire jelentéktelennek is tűnik a dolog, én mégis fontosnak tartom. Mert ha valaki segíteni akar - feltételezem esetünkben erről van szó - annak tudnia kell hányan vannak és kik is valójában akikkel kapcsolatra kíván lépni. A nyolcvanas években, amikor a bűvös kétszázas, de soha senki által be nem bizonyított szám, mármint az, hogy Szentendrén 200-nál több művész él és alkot- megszületett, a Múzeum még végzett ilyen felmérést, sőt készült is ilyen névsor, ami állítólag ma is megvan. S hogy ez a szám valódi-e vagy csak a szentendrei legenda része, most kiderülhet. Egy dologról azonban ma meggyőződhetett Hidegkúti Gergely tanácsnok és a hivatal részéről az eljárásra ( mint ott kiderült a "beszélgetés" jegyzőkönyvi felvételére) kirendelt dr. Dóka, hogy háromtucatnyi képzőművész és művészettörténész bizonyosan van e városban. De erről a polgármester úrnak és a kulturális bizottság vezetőjének halaszthatatlan elfoglaltsága miatt nem volt módja megggyőződni. S hogy ez doktorátusban, egyetemi tanári címben és Munkácsy díjasban is országos súlyú értelmiségi erő, az bizonyos.  

 
Az állók
A mai képzőművészet és a szabadság, a művészet és a polgárpukkasztás, a megdöbbentés, lényegi és már tradicionális eszközei a műfajnak, amelyről a mai képzőművészet ugyanúgy nem mondhat le, mint a festékről, az ecsetről vagy a festőbotról a klasszicista művész a 19. században. Különösen igaz ez ebben a hangos, fényes, zavaros és agyon-mediatizált világban. Mert 1911. a Függetlenek Szalonjának kiállítása óta tudjuk " hiába feszül az égen a szivárvány íve, hiába követik egymást borzongva az évszakok hiába rohannak a tömegek a halálba,... a világok örökre elszakadnak elképzeléseinktől, az illanó képek önmagukat ismétlik, vagy újra s újra életre hívják önnön öntudatlanságukat, és a színek, szagok, zajok megdöbbentik az embert, majd eltűnnek a természetből... " Így nincs más út Szentendrén is, csak a progresszió, ahol a képzőművészet legújabb kori szellemi ciklotronja működhetne. S bár kevesen hiszik el, hogy itt nagyobb gépezet szolgálhatná a szellemi megújulást mint a genfi részecskegyorsító, ahol 27 kilométeres alagútban működik a kísérleti részecskefizika mai legnagyobb eszköze, legalább illik körbenézni a házunk táján.

Szentendrei fiatal művészek igazoltatása, majd letartóztatása a Teátrum szinpadának jogatalan használata miatt. (1970)
Mondom ezt, az öt sértő molino eltávolítása kapcsán indított eljárás, a szentendrei képviselőtestületben néhány magát fontos funkcióban lévőnek tartó képviselő szájából elhangzott minősítő mondat és az azt követő "beszélgetésre" való invitáció után. Pedig a hölgynek és uraknak legalább azt tudniuk illene, hogy bármily jogokkal is felkentek és önnön görbe tükrükben úgy látszanak, hogy nincs kívülük hatalom itt, a szellem értékeinek jó esetben is csak morzsányi darabjainak használói csupán. Nem látják a balgák, hogy mennyire ismétlik ezzel a magatartásukkal a szentendrei történelem legrosszabb pillanatait, megidézve a nalajahappening rendőrségi eljárásának szellemét, a Felhőmosó lebontatását célzó hatósági procedúra nevetégessé váló esetét. Nem veszik észre, amikor a művészeti kérdésekben akarnak "rendet teremteni" néhány középszerű vazallusuk bólogatásával, hogy hasonló megoldásaitól vált a Kádár-kori szentendrei hatalom egy időben nevetségessé az országban. Nem látják, hogy ingoványos területre keveredtek.

Belátom, nem egyszerű és nem hétköznapi feladat ebben a városban a művészekkel jól együttműködni. Mert egy rendes nagyvárosban is csak legfeljebb egy tucat képzőművész él.( Kivétel a főváros) De éppen e helyzet miatt különleges Szentendre . A hatalom pedig hajlamos reflexei alapján kialakítani viszonyát. S bár egyesek bánatára vége az Aczél-korszaknak, amikor az állam rendesen a zsebébe nyúlt, hogy az általa támogatottakat segítse, s ebből csurrant-cseppent a megtűrteknek is. Még ma is vannak akik úgy gondolják, ezt a módszert kellene folytatni, csak Aczél-mentesen. Az látszik a szentendrei városvezetésnek nincs máshonnan adaptálható módszer a kezében, mert nincs is kiktől másoljon? A legtöbb városban legfeljebb irígylik vagy utálják e miatt Szentendrét, de hasonló feladat számukra, látásból sem ismert.
Galeta professzor úr

Szóval itt van ez a művész-erőforrás, a maga Aczél-mentesített gondjaival és arra számított, hogy támaszkodhat az önkormányzatra, vagy legalább is partnernek tekintik. És most az kellett megtapasztalnia, hogy jurátusi fafejjel kívánja a városháza igazgatni a kultúrát. "-Tekintsék felkiáltójelnek a mai fellépést", fogalmazott így dr. Török Katalin felszólalásában. Én a városvezetés helyébe komolyan venném e jószándékú figyelmezetést és azt is, ha ennyire gyenge és érzéketlen a kulturális írárnyítás, cserélnék.

Tegnap az " Aktív rezintencia" művésztelepen az európai szakmai körökben ismert szaktekintély, a horvát egyetemi tanár Galeta professzor úr tartott előadást, magyarul. Aki nem mellesleg azért tanulta meg nyelvünket már felnőttként, hogy Hamvas Bélát eredetiben olvashassa. S aki úgy utazott ide, mint a zarándok Mekkába és aki nagy elismeréssel beszélt a művésztelepről, mint az országhatáron túlmutató lehetőségről, amelyet érdemes lenne tovább építeni. E városban meg mintha szellemi köd lenne. Mintha nem is élt volna a filozófus olyan az ismeretsége, a képviselők egy része és a szentendrei értelmiség többsége azt sem tudja hol a sírja. Zágrábban vagy Belgrádban nem számíthatja magát az intelligenciához tartozónak az aki Hamvastól nem tud idézni, és ma aligha található olyan magyarság érték ami Európában vetekedhetne Hamvassal. De mi helyette tarsolyban és fokosban látjuk kifejeződni nemzeti identitásunkat.
A városházán ülőknek, végre illene már átgondolniuk, hogy a szentendrei művészek többsége ellenében, vagy velük együtt kívánják a város jövőképét felrajzolni. El tudják-e hinni azt, hogy amit ez az értelmiségi csoport fontosnak ítél, értéknek tart, az valóban az, képesek-e ebben az értékválasztásban osztozni. Szentendre a gazdasági válság következtében is kényszerű válaszút elé érkezett. Vezetőinek dönteni kell, hagyják süllyedni sordródni tovább vagy elhiszik hogy a meglévő értékeire az idegenforgalomra építve a város vitalizálható, vagy siófokizálódunk tovább.
Míg eddig csak intellektuális és társadalmi célképzésként vetődött fel egy új városkoncepció megalkotása, addigra mára létfontosságúvá vált.

 
2011. augusztus 1.
Utcabútorozásom
/Hozzászólás helyett/
 

A minap a városi főépítész Zsuzsa felhívott és megerősítette az e-mailben már korábban megkapott meghívást arról, hogy a polgármester úr meghív a Művészeti Tanács ülésére, ahol - a Dumtsa Jenő utca új utcabútorai (a Képviselő-testület korább elvi döntése kandelláber típusú padokat tartalmazott, a tervben ettől eltérő típus egységes arculattal), - kerékpártárolók (a tervben szerepelnek a Dumtsa utcában, testület korábban nem támogatta) - a Bogdányi és Alkotmány utcák találkozásában (Centrum fagyizó előtt) terv szerint kialakított terület (megfelelő, vagy újraengedélyeztetést követően átépítendő?) témában. Mint amolyan, amatőr nyugdijas vízfestő, bár nem igazán értettem mi keresnivalóm lenne ezen a fórumon, ha csak nem az, hogy még a Miakich korszakban titkára voltam e testületnek, de örültem a meghívásnak. Mert mindenképpen megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen grémiumban lehetek, s bár az ülésre már nem tudtam elmenni, de átvettem, amit én a szentendrei utcabútorokról gondolok.

 

Főtéri elkerítés

Először is a Fő térről és a Dumtsa utcáról. Mint az köztudott ez az utca 1950-ig, a Duna-parti út megépüléséig a Budára illetve Bogdányba a városon át vezető főút volt. A Fő tér, a 18. századi piactér pedig, az ebbe csatlakozó pilisszentlászlói út kereszteződése is volt. 1980-ra a Dunakanyar körút megépítésével és a szentendrei múzeum program kiteljesedésével a turizmus terévé, a Bogdányi és később a Dutmsa utca is egyértelműen a szentendrei idegenforgalom kiszolgálójává vált. S bár a tanács ekkor még az engedélyek kiadásával ezt megkísérelte más irányba befolyásolni, de e célú akarata sikertelen maradt, mert az idegenforgalom gazdasági érdekei erősebbnek bizonyultak. Nos, a mai helyzet annyiban más, mint a nyolcvanas években, hogy ma már más kitörési pontja nem maradt a városnak csak a turizmus, hiszen a rendszerváltáskor a szentendrei gyári munkalehetőségek 95 %-ban megszűntek.

Így hát mára legfőbb érdeke, proritása ennek a városrésznek az idegenforgalom, ennek is lehetőleg sajátos, szentendrei, a művészettel barát megjelenése. Ami egyszerre jelenti a városképi elemeket, utca arculatot, burkolatokat, utcabútorokat, és az idegenforgalommal kapcsoltos tevékenységeket, mint az utcai rajzolás, konflis, árubemutatás, attrakciók, a street art, utcaszínház, fényjáték stb. Ezekkel lehet az építészeti kialakításukon túl minőségivé kiegészíteni ezeket a tereket úgy, hogy egyedi, sajátos, kívánatos, konfortos, attraktív legyen.

Padok a korzón anno
Mikor hozzálátunk annak, hogy újat teremtsünk vagy felújítsunk először is az a kérdés vetődik fel, hogy a mai kép megfelel e ennek? A városlakók többsége szerint nem, de hát ők a legkevésbé használói e térnek, bár identitásukból fakadó érzelmi kötődésük és ezért véleményük kikerülhetelen és megnyerésük elengedhetetlen. S bár még ma sem értik, és főképpen nem érzik, hogy a turizmus mit hoz Szentendrének közvetve és közvetlenül, adóbevételben, közterületfoglalási bevételben, foglalkoztatásban stb. mégis fontos városműködési elem megítélésükben. Aztán itt vannak a kirándulók, a külföldiek és hazaiak. Nekik tetszetősebb az óváros, mert bejárható nagyságú, elég sűrűn van látnivaló és shoppingolni való, étterem és presszó. Ami hiányzik, a pihenésre, szemlélődésre, egy fagyi, perec stb. elfogyasztására alkalmas pihenő köztér, kúttal, árnyékkal, széltől, esőtől védett hellyel. S míg a múzeumok, templomok és kertjeik lehetnének az enyhülés terei, ezek mai becsatolatlanságuk miatt így nem működnek, mert a Csiprovacska templom előtti mai Szent Erzsébet tér ahol a pápa szobra áll, mint ahogy templom a háta mögötti elkerített terecske is, kialakítása miatt erre csak részben alkalmas , így a turizmus elől zártak, akárcsak a Preobrazsenszka vagy Pozserovacska kertjei Másutt hiányzik ilyenné való kialakításuk, ( fa, pihanő pad, csobogó stb.) mint a Lázár térnek, a MűvészetMalom udvarának, amelyeken nyáron a növenyzet háinya miatt nincs árnyék, esőben, télen meg nincs behúzódásra alkalmas hely, büfé, presszó vagy és ezmaz egyik legnagyobb gond hogy autókkal elparkolják mint a Ráby vagy Zábránszky tereket. Az erre alkalmas tér, mint a Czóbel és Felszabadulás park meg távol esik.

Az utcabútorok: hírdető oszlop, eligazító tábla, pad, kút, kandeláber, falikar, kerékvető, térelhatároló, szemetes., virágtartó stb. képe vegyes. A régi városképi elemek, mint kerékvetők, a mai kandelláber típusú archaizáló szemetesek és kerékpár tárolók, falikarok valamint a hatvanas évek, desing szempontjából lassan már értékállóvá váló műkő virágtartók, a katalógus tucatdesign padok térhatároló oszlopok, a tércsúfító kék parkoló automaták enyhén szólva is vegyes képet mutatnak.
 

Azt hogy e problémát hogyan lehet megközelíteni arról engedjék meg hogy idehozzak egy a szentendrei iparművészek számára is nyitott pályázat kiírását Miánóból. A cég követkzőket írja: A verseny célja: Lombardia Cantu településén székelő, a termékeit RIVA 1920 védjegy alatt forgalmazó Riva Industria Mobili cég ötletpályázatot hirdet kültéri pad /ülőalkalmatosság tervezésére, a Venice Foundation és az Expo Venice társaságokkal karöltve. A terv központi elemét a velencei fa kikötőbakok és a kerékvetők felhasználása vagy újraértelmezése kell hogy képezze. A koncepcióban másodlagos anyagok is felhasználhatók (másfajta fák, fém, üveg, stb.). http://palyazatok.org/palyazati-felhivas-utcabutor-tervezesere-riva-1920/
Nos, lássuk, Szentendrén milyen hagyományos utcabútorhoz is felhasználható tradicionális esztétikai elemek vannak? Ha visszanézünk a történelemben akkor olyan elemeket vehetünk szemügyre, amelyet leegyszerűsítve két főbb irányra bonthatunk. Az egyik, nevezzük 18. századi balkáni, ortodox vagy déli stíluselemeknek, a másikat a 19. századi a német, osztrák ipari forradalom idejéből való design elemeknek. Az előbbire, a délire az anyagahasználatban a kő, pontosabban a vörösmárvány használat egyik sajátossága. Ilyenek a kerékvetők vagy a Saborna udvarán mégf fellelhető kövek, mécsestartók, márvány padok, vagy a Fő téri keszetet körülvevő oszlopok. Az osztrák stíluselemek leginkább a valamikori Monarchiában a klasszkus fürdőhelyek padjai és utcabútorai amelyeket Pöstyén, Herkulesfürdő, Félixfürdő, Palics, Bártfafürdő, fürdőhelyeken voltak először megtalálhatóak és jutottak el hozzánk is.

 
A harmincsas éveket képviselték a műkő padok, a hatvanas éveket a cső koltátok és műkő virágtartók. S ha már szubjektív és amatőr ez az utcabútorkodásom egy szerintem érdekes ma már a Szamárhegyen lebontott ezért már nem látható, de az Adrián még fellelhető falusi pad-félét itt megmutatok, ez pedig a szamárhegyi ház árnyékos, védett részéhez épített kiülő pad.
Az én godolkodásomhoz a Dumtsa és Fő tér esetében is, a déli hagyományokat mai formában folytató megoldások állnak közelebb, mert az gondolom, hogy Szentendre abban is sajátos, hogy az adriai hangulat legészakibb megjelenése, amelyben a bizáncias ortodox és a 18.-19 századi nyugatias desing elemei sajátosan keverednek.

v
 
 
 
     
 
 
     
 
 
     
     
 
 
X