Majd
minden évben, ilyenkor Karácsony táján főzésre vagyok ítélve. No, nem
az otthoni karácsonyi ételeket kell elkészítenem, az felségem dolga, hanem
ilyenkor valahol mindig van olyan rendezvény, ahol a szentendrei dalmát,
pontosabban szamárhegyi ételt kínálunk az érdeklődőknek. Korábban, a nemzetek
karácsonya rendezvényén a MűvészetMalomban, vagy megyei nemzetiségi programon
illett ezt megtennünk, pontosabban nem illett visszautasítani a kedves
meghívást. Most Kosztiék invitáltak a lassan már felújított Napórás házukba,
hogy a Szentendrén élő nemzetiségiek egyikeként mutassuk meg milyen karácsonyi
ételek, szokások voltak divatban a szamárhegyi dalmátoknál.
Nos
ilyenkor, mint már szokásos, bagóca, vagy ismertebb nevén a csicseri borsó
levest készítünk, kínálunk nem létező virtuális étlapunkról. Mivel, azonban
ezeken a rendezvényeken nem szamárhegyeik (brdani) a vendégek, ezért,
legtöbbször -legalább is tegnapi napig, ennek magyarosított változatát
adtuk az asztalra. Kihagytuk az ízesítésből a fahéjat és szegfűszeget,
azt gondolva, hogy ezek nélkül készített levesünk jobban fog ízleni, mint
annak keleti fűszerekkel készített hagyományos változata. Tegnap a Napórás
házba készülve elhatároztam lesz ami, lesz, a leves autentikusabb változatát
készítem, a hagyományos ízesítésűt. Ráadásul, mivel éppen ez időben a
MűvészetMalomban forgatott, meghívtam Lacát is, hogy jöjjön át egy bagóca
levesre, ismerve főző szenvedélyét és gurmanságát. Nos, nem húzom tovább
mondandóm, mint a rétestésztát, lényeg az, hogy a körülbelül harmincöt
ember, akik ettek levesemből, egekbe dicsérték. Ennyit a bátortalanságról.
 |
|
Szöget
ütött a fejemben. Ha van, márpedig van, nekem legalább is, úgy ötven helyi
receptem. Olyan, amely eltérő, helyi -mondjuk, hogy csak Szentendrén fellelhető
helyi specialitás, miért nem lehet ezt a városba látogató vendégeknek
felkínálni a szentendrei vendéglőkben is. Tudtommal, egyedül Tucsányi
Tamás kísérletezett ezzel, mint tőle tudom, nem túl nagy sikerrel. Úgy
látom, talán azért, mert ezek az ételek túl egyszerűek, vagy nem lehet
jól, vendéglői, nagyüzemi módon elkészíteni. De amikor nézem a BBC szakács
műsorait, azt látom, hogy éppen az ilyen egyszerű ízeknek, ételeknek van
mostanában keletje, divatja.
No,
és itt már, el is jutottunk Szentendre és kultúra problémához. Mi kell,
mit kínáljunk nem csak gasztronómiában az idelátogatóknak és a helyieknek
és hogyan. Mert hát a kultúrán az egyetemes értékek kifejezőjét, de mindezek
mellett a specifikumok fontosságát is értjük, következésképpen azt, ami
egyedivé tesz, ami megkülönböztet. Valahogy úgy, hogy a fontos egyetemes
értékek és egyedi helyi specialitások ne legyenek minőség nélküli öncél.
Nos, mert ha a kultúrán - közös megegyezéssel -műveltséget, művelődést
értenénk, akkor van némi elmaradás a helyi értékek, az egyedi specialitások
megmutatásban, de van mit tenni abban is, hogy milyen egyetemes értékek
kerülnek kínálatunkba.
S ha már egy kis nemzetiségi csoport ételéről esett szó, talán érdemes
lenne végiggondolni, mik azok egyedi, szentendrei, másutt fel nem lelhető
értékek, hagyományok, szokások, aminket felkínálhatunk magunknak és az
idelátogatóknak úgy, hogy Mozart és a mai digitális művészet értékei mellett,
igenis megférjenek a szentendrei nemzetiségek értékei is. Természetesen
jó és értelmes válogatásban, dramaturgiával és agyusztálásban. Ugyanis,
valószínűleg, Szentendrére egyhamar nem sikerül majd Van Gogh kiállítást
hozni, de ezért még nem szabad provinciálissá süllyeszteni sem a képzőművészeti
kiállítás- és nyári színházi- kínálatot, mert erre mindig nagy a csábítás.
S mindezt akkor, amikor az ilyen ügyekre fordítható pénz egyre kevesebb,
pontosabban nem szükségszerűen az, ha városi képviselő testület és vezetése
is megérti mit jelent a két szó együtt és külön-külön, Szentendre, kultúra.
|
|
a
lap tetjére |