Két csöngetés és köszönés között kipotyognak gondolatok, képek az ember fejébõl. Semmi összefüggõ történet, dolog, csak olyanok, amit mint felesleget eldobálna úgy is.

Mdoktornak munkaköri leírást kell készíteni. No, valójában nem kell, mert a dolog csak úgy igaz, mint amilyennek idõnként leírom õt. De, hát Gertrudis sem olyan volt valójában, mint amilyennek Katona festette le. Mert õ a magyar, a királynét Gertrud von Andechs-Meran-t úgy rakta a történelmi képtárba igaztalanul, mint magyarellenes, közömbös, hideglelkû, bosszúálló idegent. Ez való talán?

Részlet az Mdoktornak készülõ virtuális szabályzatból:
"Ilyenkor az ember ruhatár elõtt várakozónak kijáró szeretetteljes udvariassággal üdvözli. Tiszteleg neki, persze kissé hanyagabbul, mint ahogy kell, de lovagiasan; odalép, kezet csókol, széket hoz, ha a hallban történik mindez; megvárja, míg a ruhatárra váró leül, majd a tisztelettudó ragaszkodás számos jelével árasztja el: mint például azzal, hogy õ maga nem dõl hátra a székén, nem terpeszkedik el kényelmesen, hanem elõredõlve, fél ülepével a levegõben, figyelmesen, szerényen néz a ruhatárra váró arcába, s mintegy várja, hogy leejtsen valamit, amit azután õ ugorva, szolgálatkészen, boldogan felemelhet. "

.................

Az ember csak várja, akarja, provokálja, hogy letolják, mert hát vagy harmincöt éve már, hogy úgy, igazából, fõnök-beosztott viszonyban ez megtörtént vele. Talán, még a vízmûveknél volt, amikor egyszer Csentõs rajtakapta valamilyen lógáson. Persze, Önök most azt hiszik ez valamiféle értelmiségi perverzió, de bárki bármit is gondol, ez az egyjogúság mércéje, üzenet arról, hogy olyan vagy, mint a többi beosztott, aki alul van a csontos hierarchiában. Protestálni idegesen keresett szavakkal, duzzogni sértett önérzettel, érvelni fél-igazad mellett -mert hát neki, a fõnöknek is igaza lehet, ez fel sem merülhet - fölhöz vágni valamit, mondjuk a tollat, panaszkodni a kollégáknak, hogy igazságtalanul bántak vele, kuncsorogni szolidaritásukért, no ez valami, ettõl tudja, hogy van, ott a helyén beton-keményen. Állandóan ott motoszkál a fejében, de jó volna, megint átélni a régi tekintély-félelem-konfliktust. Akkor õ is ott lenne, lehetne a szervezet, iroda, üzem, portás alárendeltségben biztosan, mint akit beragasztottak. Helyette legfeljebb kedves, de kissé fáradt nõket és férfiakat lát, és tudja, hogy csak egyetlen mozdulat, pillantás, elég a másik szemébe nézni és elpárolog minden, legfeljebb elnevetik magunkat. Szertefoszlik az egész, mert hát ehhez az is kell, hogy valóban dacos legyen. De, amikor már nem zavarja semmiféle szereplés, nem foglalkoztatja semmiféle nyilvánosság-kihívás, legfeljebb ha mezítelenül kéne állnia a sokság elõtt, bár. Már nem okoz izgalmat az sem, hogy sokan, vagy kevesen, okosak vagy buták nézik, akkor nem lehet könnyû a másiknak sem a szerep. Valamiféle valós alázat kellene hozzá.

.................

Hol vannak már azok a fekete vájatok az öreg iskolapadról, ma már nincs ilyen pad. Generációk karcolta, vájta folyómedrek a tintának. A mélyen vésett szövegek, paplaci és Szeretlek Mar, a félbeszakított szerelmi vallomás. És a piktogram, élére állított rombusz, sugarakkal, mint a napocska, az égetõen vörösen izzó, máskor simogatóan meleg, az örök jelkép, az élet forrása, és mellé a magyarázó szöveg, pina.