Ritsman bácsi a révész
A Duna nem csak folyó, sõt, nekünk szentendreieknek több annál, pecsétes hely. Szerelmek, tragédiák, örömök és bánatok helye egyszerre, olyan, mint maga az élet. Mert itt van mellettünk, velünk, bennünk. Olyan, mintha családunk egyik tagja lenne. Mindent és semmit sem tudunk róla. Ismerõs és mégis meg tud lepni, kegyetlen és csábító, vonzó és taszító, félelmetes és kedves, misztikus és kiismerhetetlen is tud lenni. A Duna persze nem csak maga a víz, hanem annak környezete is, a szigetek, zátonyok, a part, a fûzek, állatok, növények, kövek, szóval úgy egyben teljes valóságában. Emberek tucatjai kötõdnek mint egy személyhez, mert életük, munkájuk, szórakozásuk egyszerre.
Volt idõ amikor a mai Rév utca és környéke még összetartozott a Dunával. Szentendrének ez kellemes, romantikus része volt. Hangulatos hely, Van Gogh képét idézõ hídjával. A nyolcszázas években az utca helyén még árok vezette le a Szamárhegyrõl összegyûlõ vizet a Dunába. Rajta kereszt irányban a Duna parton kis fahíd, majd késõbb a helyén a szentendreiek által csak sóhajok hídjának nevezett nagyobbacska. Az ötvenes években, amikor a Duna parti 11-es út épült, betonhíd lett belõle. Alatta félkörben töltéssel kialakított kis öböl, ideiglenes rév-kikötõ. Ide úszott ki a rév, ha nagy volt a víz a Dunában.
Néhány éve, minden nap erre sétált, egy kalapos öregúr. Lassú léptekkel ment végig a parton, háta mögött összekulcsolt kezekkel. Vastag szemöldöke alól kissé hunyorogva vizsgálta nap, nap után a vizet. Milyen a színe, zöldül-e már, vagy éppen zavarosodik a víz? Elérte-e már a kis fûzfa derekát, fodrozódik-e a zátony felett. Spriccel-e a sneci és élénkebb-e a balin, domolykó, mert akkor hamarosan áradni fog. Hiszen az érkezõ, pezsgõ víztõl éhesebb, jobban rabol a hal. Látszott rajta, és tudta is mindenki, aki ismerte, élete és társa a Duna. Õ Ritsman bácsi, a révész.
Biztosan ismerik azt a fajta embert, akinek karja már tizenévesen olyan, hogy a vasrúd is meghajlik rajta. Akinek kezében a szerszám csak fogpiszkáló, s az evezõ, mint a kis fagylaltos kanál, úgy mozog. Ha a partról nézed, ahogy a csónak tatján forgatja a lapátot, a látszólag oly könnyû mozdulatoktól úgy siklik az árral szemben is, mint a gyerek papírhajója a teknõben. Erõs, mokány kis emberke, akinek a víz, a Duna volt az élete. Ha valamely irodista kezet fogott vele, szisszent is a kemény kéztõl, pedig csak csínján fogta meg a vasaltnadrágos, puha plébános-kezet. - Mert hát a csónakban fogni kell, kérem, nem csak úgy, éppen, mint amikor a szûzlányok a bugyit veszik le. Mert a csónakos embernél a fogás, az élet és halál. A fuldoklót nem simogatni kell, hanem keményen megragadni, mert lehet, hogy a Duna már csak hullaként engedi fel újra felszínére, és akkor már csak a felhõk felett foghatunk kezet.
Kép vetül a dézsma ház falára. Mint a húsleves tetején a sok ízes, sárga zsírfolt, úgy úszik egymásnak ütõdve, karcosan csikorogva a jégtábla had, hogy majd a hideg januári szél összefüggõ páncéllá ragassza. A Dunán kis csónak a jégtáblák között. A révésznek csónakba kellett szállnia, mert egy születõ csöppségnek sürgõs volt az élet. Monostorra, a túlpartra sietett a doktor úr és a bábaasszony. A ladik, mint a sikló - amely kishallal a szájában igyekszik a vízen át - siklik a tócsányi szabad vizeken. - Ne féljen doktor úr, ismerjük mi már régóta egymást ezzel a Dunával, bízza csak rám magát nyugodtan! És hol jobbra, majd balra kitérve, mint egy barna jégtábla úszott a túlsó part felé a csónak, kihasználva a limányok, sodrások jeget-igazító tulajdonságait.
Jött pléhhajós egyen-kor, és ez már nem az õ világa volt. Pedig ismerte a hajó minden fajtáját. Bizton vágyott is rá, hogy egyszer majd neki is legyen kis vas hajója. De az õ zsigereibe a fenyõpalánk, a tölgy, a kátrány illata, tapintása ivódott, no meg vízé. Az ezerszínû Dunáé, ami a zöldárkor friss fû szagú, amelyben húsvét táján, jó idõben, a snecik szemtelen csapatai úgy spriccelnek a belógó fûzgallyak alatt, mint kis ezüst torpedók. Amely nyár-melegben fanyarul hûsítõ, és októberben, amikor jön az apadás és kibuggyannak a zátonyok, olyan kristályosan átlátszó, hogy szinte pucér, mint a szerelmes nõ, aki megmutatja szemérmes titkait.
Amikor néhány éve apámmal arról beszélgettünk, miért nem ment ki valahova külföldre 56-ban, õ csak annyit mondott: - Nem tudnék meglenni a Duna nélkül. És mikor replikáztam, hogy van annak már két éve is, hogy sétáltál a parton, annyit válaszolt: - A tudat, hogy itt van, az is nagyon fontos nekem.

Mert vannak korosztályok, és voltak emberek, akiknek nekisodródott e jégtábla huszadik század. Vitte, rángatta, pörgette, törte õket, nem adva sem idõt, sem lélegzetet a normális életre. Õk mégis tették a dolgukat úgy, miként apáiktól tanulták. Mi meg hõsöket keresünk, és nem vesszük észre, hogy itt vannak körülöttünk, csak a fényképeket kell elõvennünk a fiókból.

  
 
 
 
 
Elõzõ