Imre számomra mindig is amolyan etalon-ember volt, olyan, mint az erdésznek a tanúfa, amely magasan, terebélyesen, büszkén áll a fiatal erõben, mutatva, milyennek is kell lennie majd a többi fának, amelyek most még csak csenevészek, küszködnek a gazzal, bozóttal, hogy kiemeljék koronájukat közülük. A hatvanas évek közepén a Szamárhegyen laktunk, nem messze egymástól, õk a Répa házban szüleivel, öccseivel, Szõrivel és Báróval, mi arrébb, a Bartók Béla úton Valentin majkó kis mézecskalács házacskája mellett. Legkisebb Öccsével, akit a hegyen mindenki csak Bárónak hívott, most egyidõsek lennénk, ha el nem köszön tõlünk idejekorán. Virgonc kiskölyök volt, olyan, akinek meg nem állt keze-lába, járt a szája, afféle rosszcsont volt, akihez képest Tom Sawyer csak kezdõ kisinas lehetett volna, ha ismerhette volna õt a nagy amerikai író Mark Twain. Értelmes, villogó szemû, ügyeskezû gyerek, aki mindenhez értett, vagy legalább is hozzá mert nyúlni, legyen az rozsdás töltény a Dunából vagy motorbicikli. No, szóval Imre, mivel a két öccsénél idõsebb volt egy ötössel, és mint minden rendes szamárhegyi családban, ahol a szülõk nappal dolgoztak, és itt mindenki reggeltõl estig dolgozott, az is feladata volt, hogy a fiatalokat (a két öccsét) eligazítsa.

Amikor történetünk játszódik már katonaviselt lehetett, talán már võlegény is, és tette vállalt dolgát annak rendje-módja szerint, úgy felnõttesen, mint egy komoly dreháshoz illik. Mert õ abból a korosztályból való, akik még egyenruhát hordtak a szakképzõben, ahol tanulták a mesterséget. Róluk tudhatta mindenki -tisztelet övezte õket-, hogy õk nem akárkik, szakik, esztergályosok. Fiatalember lévén, mivel nem ért rá állandóan öccsei, a két kis fickó után szaladgálni, ezért hát gyakran elõfordult, hogy kiadta nekik a feladatot:"- Kimentek Bubánba, megkapáljátok a két sor szõlõt, ami tegnapelõttrõl elmaradt, aztán lemehettek a Dunára fürdeni, de csak a papszigeti kiságba, és csak derékig mehettek a vízbe! Értettétek?". Erre Szõri és Báró hevesen bólogatott, mint a fiatal füzek a viharban, mert tudták, az Értettétek? nem csupán egy kérdés arról, hogy hallották-e az ifjak a mondatot, felfogták-e annak tartalmát, hanem mélyebb jelentése is van, azt is jelenti, ha nem az utasítás szerint járnak el, az ominózus eljárás nem adminisztratív jelegû lesz, sokkal inkább nadrágrepesztõ fenékreverés. Ez bizony komoly érv volt és semmiképpen sem tréfadolog, mert a bratyó keze akkora volt, mint egy nagyobb szívlapát.
Történt egyszer, amikor még a papszigeti öreg fûzek úgy hajoltak a kiság rohanó átlátszóan tiszta vize fölé, mintha innának. Valamikor a hatvanas évek egyik nyarán. Az iskolaszünet elején lehetett, mert a snecik ezerszám fröcsköltek a langyosodó vízben, ezért minden épkézláb hegyi gyerek ott verte horgászbotjával a vizet, Báró és Szõri is köztünk voltak.

Azért, hogy a mai szentendrei, aki hajszálnál vékonyabb fonott zsinórral, automata orsóval, póznahosszúságú vékony kevlár bottal tudja csak elképzelni a horgászatot, és így sem fog halat, fogalma legyen arról, milyen is volt akkor egy korabeli szentendrei gyerek papszigeti típusú horgászbotja, hát megkísérlem leírni. Szóval, három-négy méteres, elõbb trágyadombba dugva megpuhított, majd a vékonyabbik végére téglát kötve, fellógatva kiszárított mogyoróvesszõ, rajta Honleány nevû fonal, s a végén egy méternyi damilnak nevezett átlátszó mûanyag zsinór. Fura damil volt ez, amely vastagságát tekintve olyan volt, hogy ma ilyen vastagságú mûanyag zsinórt már csak az óriás fehécápa-horgászok használnak. De hogy ne maradjon tévedésben senki, ez a csehszlovák damil nem csak vastagságáról (csak ilyet lehetett kapni akkor, a Kultúrcikkek feliratú, Manyi néni vezette, Fõ téri boltban) volt híres, hanem arról is, hogy úgy szakadt, mintha hajszál lett volna. Szóval, damil, rajta csirketoll úszó és gombostû-horog vagy a nagyoknak és burzsoáknak rendes, szakállas horog. Csali meg mindenféle rovar volt, a nyár állása szerint. Tavasszal a nyálbogár, amely a füzekrõl- mint amikor vízbe köpnek- csalta a fák alá a kishalakat, majd késõbb a fényes kis zöldbogarak, esetleg kisebb szöcskék, de leginkább a leghatásosabb az egyszárnyú házilégy.
Most kérem, itt álljunk meg egy pillanatra, mert tudományos problémáról van szó. Ugyanis, az egyszárnyú házilégy, különleges rovar, amely csak Pap szigeten és környékén fordult elõ, s amely különleges rovartani egyed, olyan légyfajta, amelyet többtucat amerikai entomológus (rovartannal foglakozó, magyarul rovarász) próbált már azonosítani, de eddig még senkinek sem sikerült. S amely, most és itt, valljuk be, azért egyszárnyú, mert ez egyik szárnyát az ügyeskezû pecás srácok, mielõtt a gyufaskatulyába tették volna, gondosan kitépték, hogy a doboz-nyitogatáskor el ne repüljön, de a víz felszínén élénken mozogjon. Szóval, ezzel az egyen-szereléssel horgászott mindenki a kiságban, követve sneci rajokat.

Igen ám, de valamilyen rejtélyes ok miatt, a nagyobb halacskák mindig beljebb vannak a vízben, s mert így volt ez már akkor is, hát ezért próbálkoztunk minél beljebb dobni botjainkkal. A sorok írója itt kívánja megjegyezni, hogy a papszigeti sencit az különbözteti meg a szélhajtó küsz nevû haltól (a sneci hivatalos neve), amelyet csak a tudományoskodó és szuperfelszerelésû horgászok neveznek így, hogy a sneci három-öt centivel nagyobb, mint a szélhajtó küsz. Mint ahogy igaz ez az állítás a hatvanas évek papszigeti domijára és szentendrei paducára is. Szóval, hogy megfogjuk az óriássnecinket elõbb térdig gázoltunk a vízbe, majd derékig, de a nagy snecik mindig beljebb voltak, minthogy elértük volna készségünkkel. Ekkor támadt Bárónak az ötlete - Hát itt van az Öreg csónakja, abból horgászva könnyen kifoghatjuk az összeset! Tudni kell, hogy az Öreg, estünkben báróék édesapja nagy gonddal és szakismerettel készített magának ladikot. Olyan igazi dunait, amelynek minden alkotóelemét különös gonddal válogatta össze, dolgozta meg, mint azt a dalmát csamac-ot, amely építésére csak Brac szigeti fenyõ alkalmas. A csónak palánkdeszkáit egyenként válogatta ki, hozta haza biciklivel az akkori ERDÉRT teleprõl. Egy évig is nézegetve, válogatva a colos deszkákat a telepi rakatokban és csak nagyritkán találva egy-egy csomómentes, egyenletes erezetû szálat. Fogalmazzunk pontosan, ez a ladik, a reneszánsz korát idézõ alapossággal és gondossággal készített mûalkotás volt. Az elõbbiek miatt, meg hát neveletlen koruk miatt is a csónak használata gyerekeknek tiltva volt. Mert az öreg csónakját nem szabad elkötni, és hát Imre intelmei is, amelyek a derékig érõ vízrõl szóltak érvényben voltak, Szõri, a báty, nem akart kötélnek állni. De Báró nem azért evett annyi cukros-zsíros kenyeret, hogy ne érte volna el, amit akart. Addig szemtelenkedett bátyjával, piszkálta, csúfolta, hogy gyáva, meg, hogy õ Imrével bármikor elintézi, és neki régóta megengedi a papa, végül is az idõsebb fiú engedett, és elkötötték a csónakot. Igen ám, de mert evezõ nem volt a csónakban, és a két gyerek a parttól való ellökésén kívül a ladikevezéshez nem értett, a fenékdeszkával evezve csak egyhelyben pörögtek a kiság vizében. Így tekeregtek, szenvedtek, össze-vissza a csónakkal. Miközben õk izzadva, kapkodva szerencsétlenkedetek, mi a partról röhögtük, biztattuk õket.

Egyszer csak, mint az ókori történetekben szokott lenni, akár a szárnyas sarujú görög félisten, Hermész, ott termett Imre a tett színhelyén. Pontosabban biciklivel leugrott megnézni mit csinálnak a gyerekek, nincs e velük valami baj. Hát baj az nem volt, csak ott keringtek, forogtak a kiság közepén. Mint az eset után fél évszázaddal késõbb kiderült, Storádis vagyis pontosabban Dundu, aki negyed órája lenn járt megmártózni, hazafelé karikázván összetalálkozott Imrével, aki megkérdezte látta-e kölyköket a kiságnál. Dundu, meg nem tudva a korábbi dörgedelmes intésrõl elmondta, hogy valami csónakkal ott kavircolnak a kiságban körbe-körbe. No erre kerekedett fel a bratyó, elrendezni az ügyet. Komótosan leszállt a bringáról, gondosan letámasztotta az egyik öreg fûzhöz és lassú szinte kimért léptekkel lejött a partra. Nem kiabált, nem hadonászott, csak kimért hangon beszólt, - Kijönni! De a hangon, leginkább a hangsúlyon érezhette minden hegyi gyerek, még az is, aki nem Wagner mûvein nevelkedett és minden papszigeti apró lény is, hogy bizony vészjósló idõk jönnek, mert a szóra elhalkultak a madarak, mint amikor jön fel a nap, és egy pillanatra néma lesz a táj. Sõt még a kecskebékák is abbahagyták az éktelen kuruttyolást a Sztaravoda patak beömlésénél lévõ kis tavacskában, pedig azok csak télen hallgattak. Mi, a drukkerek is kussoltunk, akik eddig nagy hangon bíztattuk, Báróékat, és közben hasunkat fogva nevettünk ügyetlenkedésükön. Sietve elkezdtünk szedelõdzködni, mondogatva egymásnak " -Nekem már úgyis mennem kell haza." kezdetû nem éppen úriemberre valló szövegünket. A - Kijönni!!!!, felszólításra, Szõri, mint Tatai Tibor az ezer méteres kenudöntõben az olimpián, két húzással a parton volt, mintha e szó lett volna az a varázsige, amely egyetlen másodperc alatt megtanította vele, a húzz és tarts rá-t, a ladikevezés örök módszerét, és nem keringtek volna majd egy óráig a folyócska közepén. Mikor a partra értek, és bátyjuk elé álltak, Imre csak egyetlen mondatot mondott, - Lehajolni! S gyermekhõseink lelkükben Odüsszeusszal mondták /Had vigye gályánkat s mimagunkat; a végzet azonban/ más volt: mert a magunk butasága okozta a vesztünk/. Mi a sunyító gyermeknép, akik az elõbb még nevettünk, most úgy éreztük magunkat, mint a keresztények, akiknek társait éppen az arénában marcangolja az oroszlán. Hirtelen mereven kezdtük bámulni a földet, és ebbe vészjósló csendbe, mint a villám csattanását, amikor a parti topolyfába csap, halottuk, amint fenéken feszülõ vizes klottgatya és Imre kezének találkozása okozott. Beleremegtünk, pedig voltak köztünk nem csak magamfajta jólfésült nyámnyilák, hanem igazi vagányok. Rincsi és Szivar is, akiket miközben Kerekes Pali bácsi sárgacsikójával (nádpálca) páholt, röhögve, fintorogva figuráztak arcukkal a tanító lába közül nézve.

Szóval, lecsapott a büntetõ kéz, beteljesült az ítélet, s mi mindannyian azt éreztük, mi következünk, következnünk kell, mert számunkra is jár a fenékre-verés, mert hát mondhattuk volna, kérhettük volna, hogy ne, - Ne kössétek el a csónakot!, de nem tettük. S most ötven év után tudom csak, hogy bizony hányszor hiányzott az, az elmaradt fenekes, mert mondhattuk, szólhattunk volna egymásnak, hogy ne, legalább mi szamárhegyiek. Báró, Szivar és a hegyi fiúk közül sokan már csak egy messzi égi Duna-ágban fogják az óriás-sneciket. De mi tudjuk, mennyire fontos, ha vannak Imrék közöttünk, akik olyanok, mint az erdésznek a tanúfa, amely magasan, terebélyesen, büszkén áll a tar mezõn, mutatva milyennek is kell lennie majd a fiatal fáknak, ha megnõnek, amelyek még csenevészek és küszködnek a gazzal, bozóttal.